Weisz Árpád a labdarúgás nemzetközileg elismert szaktekintélyének számított az 1930-as években, aki négyszer, két különböző csapat edzőjeként is megnyerte az olasz bajnokságot, módszereit egész Európában igyekeztek ellesni. Származása miatt mégis üldözték, a legendás edző náci haláltáborban hunyt el.
Megjárta a frontot és játékosként az olimpiát is
A későbbi híres edző 1896. április 16-án született Solton, a mai Bács-Kiskun megyében polgárosodott, asszimilálódott zsidó családban; édesapja, Weisz Lázár a község egyetlen állatorvosaként praktizált, így jó pénzeket keresett, Árpád kilencéves korában mégis otthagyta a biztos megélhetést, és felköltöztette a családját Budapestre. Egyesek szerint fia futballtehetsége miatt döntött a családfő a fővárosba költözés mellett, azonban valószínűbb, hogy inkább a nagyvárosi környezet, Budapest varázsa ragadta meg a fantáziáját.
Akárhogy is legyen, Árpád tehetsége hamar megmutatkozott, a fiú 13-14 évesen bekerült a kőbányai Törekvés SE ifjúsági keretébe, három évvel később pedig már a felnőtt első osztályú bajnokságban léphetett pályára balhátvédként és középpályásként. Az ígéretes futballkarriert az első világháború szakította félbe: Weiszt szinte azonnal, 1914 augusztusában besorozták és – későbbi karrierjét ismerve ironikus módon – az olasz frontra vezényelték, majd Szlovéniában hadifogságba esett, és egy szicíliai tésztagyárban kellett rabként dolgoznia. Hazatérését követően gyorsan visszatalált a pályára, az 1919–20-as idényben már ismét a Törekvés csapatát erősítette.
A Csili becenéven ismert Weisz tehetségére a válogatott is felfigyelt, összesen hatszor lépett pályára hazája képviseletében, és tagja volt az 1924-es olimpiai keretnek is, azonban hiába utazott ki a csapattal Párizsba, ott végül egyetlen percet sem játszott. Ekkoriban Weisz idegenlégiósként a csehszlovák Makkabi Brünn csapatát erősítette, melynek névsora ekkoriban szinte kizárólag magyar zsidó játékosokból állt, és végigturnézta velük Európát, így került az olasz futballmenedzserek látókörébe (mások szerint negyedik válogatott mérkőzésén, a Genovában rendezett barátságos olasz–magyaron figyeltek fel rá).
Az Intert és a Bolognát is eljuttatta a csúcsra
1924-ben leigazolta őt a ma már kevésbé jegyzett lombardiai Alessandria csapata, ahol már bemutatkozó mérkőzésén gólt szerzett, mégsem maradt sokáig, hat meccs után leigazolta őt az akkor már kétszeres olasz bajnok Internazionale, korabeli nevén Ambrosiana (a Mussolini-rezsim ugyanis nem nézte jó szemmel a túlságosan „kommunistagyanús” névválasztást). A milánói csapat színeiben Weisz tizenegy mérkőzésen összesen három gólt szerzett, az évad végén azonban szögre akasztotta a stoplis cipőt, és visszatért az Alessandriába, ezúttal már segédedzőként.
Az Inter vezetősége – akik még játékosként felfedezték Weisz kiváló taktikai érzékét – azonban ismét nem hagyta őt Lombardiában, 1926 nyarán visszahívták, és kinevezték vezetőedzőnek. Öt évig ült a kék-fekete csapat kispadján, ő fedezte fel és tanította meg fejelni a kamasz Giuseppe Meazzát, akiből a klub legnagyobb játékoslegendája, a milánói stadion névadója vált, új edzésmódszereket fejlesztett ki, kikísérletezte és bevezette az ötvédős felállást. Igyekezetének hála az 1929–30-as évadban az Inter megnyerte a bajnokságot, az ekkor 34 éves Weisz máig a legfiatalabb edzőnek számít, akit Olaszországban ilyen dicsőség ért.
Kisebb kitérőket követően 1935-ben hősünk átigazolt a Bologna csapatához, ahol honfitársát, Kovács Lajost váltotta; ugyan első idényében csak a hatodik helyig vitte a klubot, a következő évben elhódították a bajnoki trófeát, melyet azután zsinórban még háromszor megnyert a Bologna. A négy bajnoki címből azonban csak hármat köszönhetnek a bolognaiak Weisznek, 1938-ban ugyanis elfogadták Olaszországban a zsidótörvényeket, melyek értelmében a magyar edzőnek távoznia kellett a kispadról – hiába nevezték őt a sportújságírók az edzők fejedelmének, és irigyelték tehetségét Európa-szerte –, helyét a német Hermann Felsner vette át.
Hiába volt világklasszis edző, nem kegyelmeztek neki
A fasiszták teljesen ellehetetlenítették a magyar edzőt, aki családjával távozott Olaszországból, Párizsba költözött, ott azonban nem úgy alakultak a dolgok, ahogy Weisz eltervezte, ezért inkább Hollandia felé vette az irányt, ahol az FC Dordrecht ajánlott számára vezetőedzői állást. Weisz új csapatát is gyorsan a tabella élére repítette, megbízói rendkívül elégedettek voltak a munkájával, 1940 májusában azonban Németország megszállta Hollandiát, így az edző pozíciója ismét veszélybe került. A szerződését végül csak úgy tudták meghosszabbítani, ha a klub egyik mecénása pénzügyi garanciát folyósított a hágai munkaügyi központnak.
1941 szeptemberében Weisz mégis kénytelen volt otthagyni a Dordrecht kispadját, a következő év augusztusban pedig családjával – feleségével, a szombathelyi származású Rechnitzer Ilonával és gyermekükkel, a 12 éves Robertóval és a nyolcéves Clarával, akiket hiába kereszteltek meg – együtt a Gestapo letartóztatta. Októberben mindnyájukat Auschwitzba deportálták, ahol Ilonát és a két gyereket megérkezésük után nem sokkal gázkamrában meggyilkolták, Weiszt pedig a környéken működő munkatáborokba küldték kényszermunkára.
Az egykori világklasszis edző jó fizikai állapotának köszönhetően másfél éven keresztül életben maradt a borzalmas körülmények közepette, egészsége azonban folyamatosan leépült, 1944. január 31-én szervezete végleg feladta a küzdelmet. Weisz Árpád 47 évesen, egy évvel az auschwitzi láger felszabadítása előtt hunyt el, pontosan sohasem tisztázott körülmények között.
A modern futball atyjaként tekintenek rá
A tragikus sorsú edzőlegendát Olaszországban ma is mély tisztelet és kultusz övezi, úgy tartják, ő rakta le a modern edzésmódszerek alapjait, kézikönyvét az olasz futballelmélet megalapozójának tekintik. Nevét a Bologna stadionjában és a milánói San Siróban is emléktábla őrzi, 2006 óta pedig Lazio tartomány U-18-as csapatai a Weisz Árpád-kupáért mérkőznek meg egymással, a döntőt Auschwitz-Birkenauban rendezik. 2013 januárjában az Internazionale–Bologna-kupamérkőzésen a két csapat játékosai Weisz Árpádot ábrázoló mezben mérkőztek meg egymással, így tiltakozva a stadionokban gyakran felbukkanó rasszista megnyilatkozások ellen.
