Patikát nyitott Brazíliában, indiánokat gyógyított, tanított a Charlestoni Egyetemen, tizen-egynéhány nyelvet beszélt, húsleveséről Weöres Sándor is ódákat zengett. Emellett remekül játszotta Bachot orgonán, könyveket írt, amelyeket maga illusztrált, és lefordította a Micimackót latinra. Az egyik utolsó polihisztor, Lénárd Sándor kalandos élete.
1968-ban, néhány évvel azután, hogy izraeli különleges ügynökök Argentínában Adolf Eichmann nyomára bukkantak, és kalandos úton elfogták, bejárta a világsajtót a hír: Brazíliában, egy világvégi kis faluban megtalálták Josef Mengelét. Egy Santa Catarina államban nyaraló német turista ugyanis felfigyelt arra, hogy a Donna Emma völgyében él egy németül nagyon jól beszélő orvos. Felkereste a magányosan álló házikót, de hiába kopogtatott: csak a házvezetőnő nyitott ajtót.
Mengele helyett magyar író-polihisztor
A gyanútlan asszony mesélni kezdett magáról: arról, hogy a háború alatt Hamburgban dolgozott a Hermann Göring Intézetben, az atombomba-kutatásokon. Ennyi elég volt, hogy a pletyka szárnyra keljen, egymás után jelentek meg a hangzatos címek az őserdőben rejtőzködő náci orvosról és a „szeretőjéről”. Végül odáig fajult a dolog, hogy a brazil rendőrség kivonult a házhoz, de nem találták otthon a „német orvost”: a háztulajdonos éppen az Egyesült Államokban, Charlestonban vendégprofesszorkodott, ahol klasszika-filológiát tanított. Mert nem Mengelét találta meg a túlbuzgó német fiatalember, hanem a polihisztor magyar írót: Lénárd Sándort.
„December hatodikán éjszaka tizenhárom ember autókkal és gépfegyverekkel körülfogta a házamat, hajnalban akartak elfogni” – írta később az esetről Lénárd. „Meg is tették volna, ha nem vagyok Charlestonban. Így hát újból csak a szegény Kleinnét kérdezték ki, hogyan gyártott atombombát (kitűnő zsemlegombócot főz), ezután átkutatták a házat, találtak nyolc kötet Goethét (tehát mégis német), egy Bach-portrét (Hitler álruhában!) és egy képes levelezőlapot, ezzel a szöveggel: »A virág- és veteménymagokról gondoskodom« (sifrírozott, titkos üzenet).”
Lénárd Sándor 1956-ban vásárolta meg a Donna Emma völgyében a házikót, miután megnyert Brazíliában egy televíziós vetélkedőt, és egy nagyobb pénzösszeghez jutott. De hogyan került az erzsébetvárosi zsidó család sarja, a buddhista filozófiával foglalkozó Lénárd Jenő fia a távoli Brazíliába? Meglehetősen kacskaringós úton.
A kezdetek
Tízéves volt, amikor 1920-ban, a családdal együtt elhagyta Budapestet. Az első világháború kitöréséig polgári jómódban élő család gondtalan életének a háborúval egy csapásra vége szakadt: apja négy éven át tartalékos tisztként szolgált, majd expedíciót szervezett Kis-Ázsiába. A frontok összeomlása után az expedíció tudósait internálták, ahonnan nagy nehézségek árán tudtak csak kiszabadulni. A Tanácsköztársaság idején Lénárd Jenő nyolc napig államtitkár volt, majd annak bukása után úgy határoztak, Ausztriában folytatják életüket. Lénárd Sándor itt végezte el a középiskolát, majd beiratkozott a Bécsi Egyetem orvosi karára. 26 évesen megnősült, felesége, Gerda Coste fiút szült neki.
Hajléktalanként Rómában
A harmincas években, az Anschluss után azonban már nem volt biztonságos zsidó származásúként Bécsben élni, így keresztény feleségét és kisfiát hátrahagyva Olaszországba emigrált, ahol alkalmi munkákból tartotta fenn magát, és sokat nélkülözött: éhezett, a szó szoros értelmében hajléktalan volt. De véletlenül sem adta fel: nyelveket tanult (az olaszon kívül spanyolul, hollandul és norvégul), minden szabadidejét a könyvtárban töltötte, s megismerkedett későbbi második feleségével, a nemesi családból származó Andriettával is.
„Ó, Sándor, örökéletű az a leves”
A második világháború alatt részt vett az antifasiszta ellenállásban, egy angol őrnagyot bújtatott. Andriettától megszületett második fia, s már kisebb orvosi feladatokat is ellátott. A háború vége felé az amerikai hadseregnek dolgozott:
amerikai katonák exhumált holttestének azonosításában vett részt.
Anyagi helyzete lassacskán jobbra fordult, orvosként dolgozott a Római Magyar Akadémián, ahol a magyar szellemi élet olyan kiválóságai fordultak meg, mint Weöres Sándor, Károlyi Amy, Karinthy Ferenc, Nemes Nagy Ágnes és Déry Tibor. Lénárdot élénken foglalkoztatta a gasztronómia is, igen jól főzött, így nem csoda, hogy később, amikor brazíliai tartózkodása idején levelezett magyar barátaival, Weöres Sándorék így emlékeztek vissza a közös vacsorákra: „Amint a brazil bélyeges repülőpapíron felismerjük a Maga nevét, tüstént aranyszínű leves párái gyűrűznek az orrunk alatt, az itáliai halleves arany gyűrűi… Ó, Sándor, örökéletű az a leves, elég rágondolni, s már csillapulnak a gyomor és a lélek éhségei.”
Lénárd Sándor Brazíliában
1952-ben érlelődött meg benne az elhatározás, hogy második feleségével kivándorolnak Brazíliába. Magyarországra nem kívánkozott vissza, a kommunistákról nem volt túl jó véleménnyel, a harmadik világháborútól való félelme viszont egyre erősödött. Paraná államban vállalt bányaorvosi állást, emellett az alkalmazottak gyerekeit tanította angolul, latinul, történelemre és matematikára. Az éghajlat nem volt éppen kedvező az egészségre nézve, így családját a német telepesek lakta Donna Emmára küldte, ő maga pedig São Paulóban vállalt állást. Közben rendíthetetlenül folytatta írói tevékenységét, megjelentette verseit, orvosi lapot alapított, és publikálta római visszaemlékezéseit. Lefordította latinra a Micimackót, és 1956-ban megnyerte a brazil televízió „A határ a csillagos ég” című vetélkedőműsorát, amelyben kedvenc zeneszerzőjének, Bachnak a munkásságáról kellett számot adnia. A pénzen előbb egy gyógyszertárat vásárolt, majd első agyvérzése után eladta, és megvette a „láthatatlan ház”-nak becézett kunyhót Donna Emma településen. „Jó helyen vagyok, mert bőven jut abból a jóból, amit az ipar nem termel, hanem pusztít: a csendből…
Szabad az, aki nem várja, hogy embertársai küldjék a vizet a falon keresztül, a világosságot dróton. Korunk rablánca drótból van.
Sürgöny- és telefondrót hálójában evickél az emberiség. A telefon a gondolatokat tépi szét, az ébresztőóra az álmokat” – írta önkéntes száműzetéséről.
Bachot játszott a bennszülötteknek
A Micimackó-fordítást saját költségén megjelentette, majd szétküldött belőle száz példányt szerte a világban. A kritikusoknak tetszett az ötlet, a latinul tanulóknak még inkább: Lénárd egyre ismertebb lett. Megírta brazíliai élményeit, életét összegző művét (Völgy a világ végén), egy napjának összefoglalóját (Egy nap a láthatatlan házban), valamint rendhagyó szakácskönyvét, Római konyha címmel. Írásai Szerb Antal özvegyének, Bálint Klárának köszönhetően Magyarországon is ismertek lettek, de nem tért haza. Napjait kertészkedéssel, német telepesek és bennszülött indiánok gyógyításával és írással töltötte. Sokszor és szívesen játszott Bachot a helység templomának orgonáján, valamint kiterjedt levelezést folytatott a világ minden táján élő művészekkel. 1968-ban vendégprofesszori állást kapott a Charlestoni Egyetemen, ekkor tört ki körülötte a Mengele-botrány, ami nagyon megviselte. Lénárd Sándor 1972-ben hunyt el, végső nyughelye a „láthatatlan ház” kertjében van, a saját maga ültette fák alatt. A Donna Emma völgyének parasztjai és a szomszédos rezervátum botokud őslakosai gyászolták. (A címlapon: Lénárd Sándor „láthatatlan háza”. Forrás: Wikimedia Commons. A cikk fő forrása Siklós Péter Budapesttől a világ végi völgyig – Lénárd Sándor regényes életútja című írása: VÁRhely, 2000/1–2. szám)
