Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Amerikában nem kell a szomszédba menni különös, de annál nagyobb szabású látványosságokért: ezek közé tartozott az 1976-ban meghirdetett szuperlóverseny, melynek résztvevői több mint 5000 kilométert tettek meg a rajttól a célig. A nem hétköznapi sporteseményt végül mindenki meglepetésére nem is egy ló nyerte meg.
Az egész kontinenst átszelte a Nagy Amerikai Lóverseny
1976-ban ünnepelte az Egyesült Államok fennállásának 200. évfordulóját, ezért országszerte különféle látványos eseményekkel igyekeztek meglovagolni és pénzre váltani az emberek ünnepi hangulatát és lelkesedését (elég például a Rocky című film bokszmérkőzésére gondolni). Ugyanakkor Amerika nem sokkal korábban veszítette el a vietnámi háborút, és a két évvel korábban történt Watergate-botrány árnyai is alaposan rávetültek a közhangulatra, ezért búfelejtőnek is kiválóan megtették a hasonló látványosságok. Ezt a dupla lehetőséget használta ki két középnyugati vállalkozó, Chuck Waggoner és Randy Scheiding, akik a kerek évforduló alkalmából meghirdették minden idők leghosszabb lóversenyét, melynek a kellően nagyzoló Great American Horse Race nevet adták.
A verseny résztvevői a meghirdetett terv szerint New Yorkból indultak, majd végighaladtak a legendás vadnyugati postakocsi, a Pony Express útvonalán, ezután a vasút előtti időkben a kontinenst szekereken meghódító telepesek nyomában, az ún. Oregon Trail mentén lovagoltak tovább, végül eljutottak Kaliforniába, ahol várta őket a célszalag. A kontinenst keresztülszelő derbi 100 napig tartott, és több mint 5600 kilométert kellett lóháton megtenniük a versenyzőknek (összehasonlításként, a jelenlegi leghosszabb lóverseny, a Mongol Derbi távja 1000 kilométer), a győztes markát 25 ezer dolláros (mai árfolyamon kb. 134 ezer dollár, vagyis majdnem 50 millió forint) fődíj ütötte.
A busás nyeremény, a páratlan kihívás és a verseny körüli jelentős médiafelhajtás sokak érdeklődését felkeltette, 91 lovas jelentkezett a világ minden részéről, akik a szabályok szerint két-két lóval vághattak neki a derbinek, és komplett személyzet is elkísérhette őket, magukkal vihettek állatorvost, szakácsot, patkolókovácsot és egyéb segítőket. A legfiatalabb versenyző 18, a legidősebb 69 éves volt, a jelentkezők között előfordultak profi zsokék, cowboyok, gazdák és lótenyésztők, de egyetemi hallgató, gyerekorvos és gyógytornász is rajthoz állt. Az egyik versenyző, egy kaliforniai férfi az orosz Orlov ügető lófajta egyetlen Amerikában található példányával fogott neki a versenynek, mely a legenda szerint egykor Nyikita Hruscsov szovjet pártfőtitkár tulajdonát képezte.
Kinevették az öszvérekkel induló gazdát, de ő nevetett utoljára
A legfurcsább induló azonban kétségkívül az 54 éves kaliforniai illetőségű Virl Norton volt, aki lovak helyett két öszvérével, Lord Fauntleroyjal és Lady Eloise-szal nevezett a versenyre, és nagyszámú személyzet helyett is csupán 16 éves fiát, Pierce-t vitte magával. A május 31-én elrajtolt derbi közönsége természetesen jót derült a világ legjobb versenylovai ellen öszvérekkel harcba szálló „öregúron”, aki kezdetben – mint várták – elmaradt társaitól, és gyengécskén teljesített, végül mégis ő nevetett utoljára. A versenyzők napi 50-60 kilométert tettek meg, az adott szakasz végén a fogadásukra felépített táborok várták őket, ahol az aznapi győztest lelkesen ünnepelték, pezsgőt bontottak a tiszteletére, majd reggel minden lovas egyszerre indult tovább a következő táv végpontja felé.
Ahogy teltek a hetek, a másféle terheléshez szokott lovak fokozatosan egyre jobban kifáradtak és lemaradtak, a hosszú távolság mellett az extrém terepviszonyok is gyakran kikezdték az állatokat, a versenyzők összesen 18 ezer patkót fogyasztottak el a derbi 14 hetes időtartama alatt. Norton öszvérei jóval lassabbak, de sokkal szívósabbak voltak, könnyűszerrel átvészelték azokat az akadályokat, melyeket a lovak képtelenek voltak; a verseny még a táv felénél sem tartott, amikor Illinois államban Lord Fauntleroy és Lady Eloise átvette a vezetést. A közönség ettől kezdve kedvenceként drukkolt Nortonnak és hűséges, barátságos öszvéreinek; a férfi kitartását és lelkesedését tovább fűtötte a népszerűség, a kisebb városokban gyakran engedte a gyerekeknek, hogy közös fotót készítsenek a négylábú párossal.
Norton végül a 31. helyen futott be a Sacramentóban, a városi stadionban felállított célba, összesített időeredményével azonban magasan ő nyerte a versenyt: 315,47 órát töltött nyeregben, míg a második helyezett, egy arab telivér majdnem 10 órával rosszabb eredményt futott, 324,6 óra alatt teljesítette az 5600 kilométeres távot. Norton a 25 ezer dolláros díjból vásárolt magának egy farmot a kaliforniai San Joséban, a maradék pénzt pedig fia egyetemi tanulmányaira költötte; egész hátralévő életében a Legnagyobb Amerikai Lovas megtisztelő cím birtokosának tekintette magát. Kihívója nem akadt, ugyanis soha többet nem rendeztek hasonló versenyt.
