A dualizmus Budapestjének egyik leghíresebb étterme a Városligetben volt. Ide nemcsak a művészvilág apraja-nagyja járt, de politikusok és főurak, katonatisztek és újságírók, miniszterek és államtitkárok is gyakran felkeresték a Wampeticset. Hírnevének még a levesben talált légy sem tudott ártani.
Budapesten a Városliget fejlődése az itt tartott milleniumi ünnepségsorozat révén teljesedett ki – persze már előtte is fontos terület volt, ahova szívesen látogattak el a fővárosiak: az állatkert már 1866-tól működött, Pest első gyógyfürdője pedig 1806-tól fogadott vendégeket. A századforduló környéki évek azonban rendkívül nagy jelentőséggel bírtak a Városliget szempontjából – és ehhez az időszakhoz kapcsolódik a környék egyik leghíresebb vendéglőjének a megnyitása is: a Wampetics pár éven belül annyira népszerű lett, hogy valóságos versengés folyt az asztalokért. Még egy népszerű kuplé is dalba foglalta:
„A Wampeticsbe járok vacsorázni, s hallgatom a katonazenét”.
Nem ez volt Wampetics első vendéglője
Amikor Wampetics Ferenc 1889-ben megszerezte a később legendássá váló vendéglőjének bérleti jogát, már volt tapasztalata a vendéglátásban. Fiákeresként gyűjtött össze annyi pénzt, hogy éttermet nyisson a Bajza, a Délibáb és a Nagy János utcák találkozásánál, „Tyúkketrec” néven. A vendéglő arról vált nevezetessé, hogy a közeli epreskerti mesteriskola művészeinek törzshelye lett. Festők, szobrászok, képzőművészek jártak ide, és Wampetics ekkoriban kezdett el tőlük olykor-olykor festményeket vásárolni.
A művészek annyira megszerették Wampetics éttermét, hogy amikor a Városligetbe költözött, vele tartottak.
A ligeti vendéglőt nem Wampetics indította el: már az állatkert megnyitásától fogva működött itt egy étterem, amelynek pár évente cserélődött az üzemeltetője – az épület ugyanis az állatkert tulajdona volt. Wampetics aztán állandóságot hozott a vendéglő életébe: 1889-ben vette át, és egészen 1910-ig működtette, amikor átadta maga választott utódjának, Gundel Jánosnak – ekkor indult a ma is ismert Gundel története.
A városligeti „Wampetics F. vendéglője”, vagy ahogy akkoriban mindenki hívta „A Wampetics” hamar olyan népszerűségre tett szert, hogy egyszerűen nem fért el az eredeti épületben: a vendéglős 1893 októberében felajánlotta az állatkertnek, hogy saját költségén újat építtet, aminek azonban a tulajdonjoga az állatkerté maradhat. Az üzletet mindenki előnyösnek tartotta, így nyélbe is ütötték: Bauer Ervin tervei alapján 1894-re lett kész a vendéglő új épülete.
Az a bizonyos légy
Noha a Wampeticsbe járt Budapest színe java, a vendéglős nagyon vigyázott arra, hogy a „kisemberek” számára is elérhető maradjon. Az egyik fennmaradt étlap szerint – ez akkoriban szokatlan módon többoldalas füzet volt, német és magyar nyelven – 25-35 krajcárért is lehetett főételt kapni (töltött paprika, savanyú tüdő, bográcsgulyás), de a drágább fogásokért akár 70-80 krajcárt is elkértek (fogas, kecsege, tokhal). Vendégkörének gerincét ugyanis a köztisztviselők adták, még akkor is, amikor már a főváros talán legnevesebb éttermévé vált.
A biciklista vendégeket minden kedden és szombaton – mint korábban a Tyúkketrecben – disznótorral várták, az ételek mellé a legjobb balatoni borokat szolgálták fel.
Igazán legendássá persze a hírességektől és a hozzájuk kapcsolódó történetektől vált. Az egyik legtöbbet emlegetett anekdotát Molnár Ferenc jegyezte föl Toll című könyvében. E szerint egyszer báró Podmaniczky Frigyes, a Szabadelvű Párt vezetője (a dualizmus kora meghatározó liberális pártjának tagjai egyébként minden szerdán itt vacsoráztak) egyszer legyet talált a levesében. „Nem ez volt az első eset. A báró leteszi a kanalat, és azt mondja a pincérnek: – Kéretem Wampetics urat. Wampetics rohanva érkezik, és mélyen meghajol. – Édes Wampetics úr – mondja neki alig hallható, finom, halk hangon Podmaniczky –, nagyon szép öntől, hogy megpróbálja eltalálni az ízlésemet, de honnan veszi, hogy én éppen két léggyel szeretem a levest?
Nagyon kérném, ezentúl legyen szíves a levest üresen, légy nélkül szervírozni, és melléje egy kistányéron külön a legyeket, majd én annyit teszek a levesbe, amennyit óhajtok.”
Az étterem legnagyobb specialitása azonban a fiatal liba volt. A vendéglős tervei az esti vacsorával kapcsolatban azonban olykor füstbe mentek. „Szép, meleg nyári nap volt, szombat, és Wampetics bácsi nagyban készült az estére” – idézte föl a Pesti Napló 1927-es száma a történetet. „Rengeteg libát süttetett, de egy hirtelen nyári zápor elmosta az egész estét. Wampetics bácsi erre mérgesen az udvarra dobatta a libákat, mondván:
– Adtál esőt, uram, hát most gondoskodj, hogy elfogyjon a liba”.
A Wampeticsben gyűltek össze a művészek
A művészet iránti elkötelezettsége végigkísérte Wampetics egész életét. A későbbiekben is gyakran vásárolt festményeket, még akkor is, ha emiatt összetűzésbe keveredett politikusokkal. 1898-ban például Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszterrel, aki elől egy kiállításmegnyitón elhappolta Mednyánszky László két képét is. „Minő szerencse, hogy Wlassics csak miniszter és Wampetics csak vendéglős! Mert ha véletlenül fejedelmek volnának, ma már egy vérengző hadjárat kellős közepén lehetnénk” – írta a konfliktusról a Magyar Hírlap. Pár évvel korábban pedig befogadta, és a vendéglő fölötti, emeleti helyiségben kiállította Thorma János Az aradi vértanúk, október hatodika című festményét, miután a Műcsarnokban politikai okokból (tartva Ferenc József reakciójától) nem voltak hajlandóak kiakasztani.
Persze nem teljesen önzetlenül: 30 krajcár volt a belépő.
Olykor egészen pikáns jelenetek is lejátszódtak a vendéglő népszerű kerthelyiségében, ahol az asztalok mintegy fele rendesen a törzsvendégeké volt. Mint például azon a kánikulai napon, amikor Jászay Mari is ott üldögélt. „– Borzasztó meleg van – kiált egyszerre Jászay Mari, és kis kék kabátját hirtelen kigombolja s ledobja magáról. E pillanatban kacagásos sikolyok hangzanak az egész filagóriában, és Jászay Mari hirtelen megint fölveszi a kabátot és begombolja. Tudniillik amikor ledobta a kabátot, kiderült, hogy reggel ilyen eshetőségre nem gondolt, de mert reggel is meleg volt, a derekára az ingen kívül nem vett semmit, épen semmit, csak ezt a kabátot, amiről azt hitte, hogy mindvégig begombolva marad. Herczeg Ferenc, az asztalnál levő egyetlen férfi, diszkréten félre fordul, amíg a nagy tragika megint fölvette a kis kabátot” – írta a Pesti Hírlap 1902-ben.
Itt gyűlt össze a művésztársadalom, ha valami fontos eseményt kellett megünnepelni. Mint például akkor, amikor a korábban lényegében megvakult Roskovics Ignác festő egy műtétnek köszönhetően részben visszanyerte látását. A jeles eseményen ott volt a többi között Szinyei Merse Pál, Feszty Árpád, Bruck Miksa, Benczúr Béla, Telcs Ede és Donáth Gyula is.
Itt készült a híres magyar leves
Wampetics vendéglőjében alakult ki a legendás „Újházi-tyúkhúsleves” receptje is. Ennek névadója Újházi Ede színész, aki a Tyúkketrecből a Városligetbe is követte Wampeticset. A történet szerint Újházi egyszer elbeszélte, hogy „ő az érett tyúkdarabokkal, aprólékokkal, jóféle fehér húsdarabkákkal, tésztával és megfelelő zöldséggel párolt leves kedvelője” – írta a Magyar Hírlap 1932-ben. „Másnap a figyelmes séf kedveskedett neki a későbbi tyúkhúsleves első változatával. A Mester megkóstolta. További utasításokat adott a készítéshez, így alakult-finomodott olyanná, ami a századfordulótól napjainkig a rangosabb vendéglátóhelyek különleges hazai kínálatából még véletlenül sem hiányozhat.” Nagy Endre író később így emlékezett vissza a leves készítésének titkaira: „nem sajnálta a fáradságot, költséget, elutazott Debrecenbe, hogy saját találmányú levesének anyagát beszerezze.
Vén kakasok kellettek ehhez a leveshez, amelyeknek megkeményedett izmaiba szerelmi viharok íze-sava gyülemlett össze.
Három napig egyfolytában kellett főniük, amíg belemálltak a levesbe és eggyé főttek a zöldséggel, főként a legendás jelentőségű zellerrel.”
Wampetics Ferenc egészen 1910-ig üzemeltette legendás éttermét. Utódját maga választotta ki: Gundel Jánosra hagyta a vendéglőt (aki fiára, Gundel Károlyra bízta a működtetést). Noha a folytatás legalább olyan legendásra sikeredett, mint a Wampetics alatti évek, a váltást szomorú eseményként jegyezték föl. „Pontban egy órakor megérkezett a vendéglő leghívebb törzsvendége, Ujházy Ede mester is, aki télen-nyáron évek óta itt szokta ebédjeit és vacsoráit fogyasztani” – írta 1910 októberében a Pesti Napló. „Az öreg bohémet nagyon meghatotta a hír, mikor Wampetics közölte vele, hogy ma utoljára fogja kiszolgálni.
Egy darabig szótalanul ült asztalánál, aztán csöndesen könyezni kezdett.”
Nyitókép: Fortepan / Samodai József Zuglói Helytörténeti Műhely
A Városligetben a Vidám Park is sokáig fontos helyszín volt: generációk szórakoztak itt önfeledten.
