Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A bentlakásos iskolákban a lányok szigorú napirend szerint éltek, leveleiket pedig felbontva kapták meg, sokszor mégis életre szóló barátságok szövődtek a falak között.
„1911-ben, Svájcban, Lutryben, a Genfi-tó partján egy leányinternátusban éltem. (…) Tizedik évemben Pestre hoztak, az Erzsébet nőiskolába, hol is hat évig kínlódtam a tehetséges, rossz tanulók, a saját törvényeiket élő lázadón érzékenyek életét. Az Erzsébet nőiskolából kerültem Svájcba. (…) Tizenhat éves, anyátlan, félárva, egyetlen és magányos kislány. Szobaáristomot kaptam éppen, mert magyarul beszéltem egy másik magyar lánnyal, és a büntetés bűnbánata a pár napja birtokomba jutott Ady-könyvet adta kezembe” – írta Boncza Berta, azaz Csinszka Vallomás a csodáról című önéletrajzi visszaemlékezésében.
Boncza Berta édesapja, Boncza Miklós országgyűlési képviselő volt, így megengedhette magának, hogy lányát a legrangosabbnak tartott svájci nevelőintézetek egyikébe (Le Marronnier) küldje. A tehetős családok Európa szinte bármely szegletébe küldhették gyermekeiket bentlakásos iskolába; a lapokban svájci, brit, belga, francia és osztrák nevelőintézetek és „pensiók” hirdetéseiből válogathattak az érdeklődők. A legnépszerűbb kétségkívül Svájc volt: az alpesi ország a korabeli köztudatban úgy élt, mint „Európa ifjúságának nevelője és tanítója”, ahol „a tanítási módszerek roppant arányú fejlesztése” zajlik, korszerű és hatékony nevelést biztosítva a lányok (esetleg a fiúk) számára.
„Családias élet” és tevekirándulás
Az Est Hármaskönyve 1930-ban válogatást adott közre a legjobbnak tartott nevelőintézetek hirdetéseiból. A prospektusokat olvasgatva valóban minden igényt kielégítőnek tűnnek ezek a modern intézmények, amelyek már nem a vallási nevelésre helyezték a hangsúlyt, hanem praktikus-hasznos ismereteket és nyelveket igyekeztek megtanítani a lányok számára. Párizsban a francia nyelvismeretet, a művészeti kiállításokat, koncert- és színházlátogatási lehetőséget ajánlgatták a jelentkezők számára, de egy valamirevaló úrilány tenisz-, lovaglás- és vívásórákat is vett az obligát nyelvtan-, varró- és főzőtanfolyamok mellett. Egy tipikus hirdetés például a következőkkel kecsegtetett: „A francia nyelv tökéletes tanulmánya. Klasszikus és modern nyelvek. Minden vizi sport a tavon (evezés, úszás stb.). Téli sportok. Családias élet. Speciális szünidei tanfolyamok a nyár folyamán”. A korszakban, amikor még bőven szedte áldozatait a tuberkolózis, az sem volt mellékes – ezért sok intézmény hangsúlyozta is –, hogy gyönyörű környezetben, ősfás parkban vagy éppen a magas hegyek között fekszik az intézmény. Időnként luxusprogramok is belefértek a keretbe: például tevekirándulás Marokkóban, síelés vagy téli kirándulás, nyaralás a svájci hegyek között.
Fegyelem a falak között
Az ígéretes programok és oktatás mellett a növendékeket legtöbbször ellentmondást nem tűrő fegyelem vette körül. Boncza Bertát megbüntették, mert magyarul beszélt egyik társával; a társalgás nyelve szigorúan a francia volt. Leveleiket gyakran felbontva kapták meg, az intézmény területét pedig csak csoportosan, ellenőrzött felügyelet mellett hagyhatták el. (Csinszka barátnőjének visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy a lányok bajtársiasan segítették egymást: a készséges barátnők becsempészték kintről a fontos leveleket, vagy egy városi séta alkalmával előre megbeszélt helyre, a házfalak közé rejtették azokat, sőt, még az (Ady előtti) udvarlóval való találkozást is megszervezték.
Holdvilágos éjszakán miről álmodik a lány?
Csinszka Mme Béraneck intézményében tartózkodott, a Lausanne-hoz közeli Lutryben. Egy lap 1943-ban felkereste egy hajdani iskolatársát, aki a következőképpen emlékezett vissza a diákévekre: „Érdekes, furcsa társaság volt. Dán, holland, angol és amerikai lányok között mi, néhány magyar... (…) Vasárnap, ha templom után cukrászdába mentünk, a St. Francois-téren az egyetem diákjai már lestek minket. Svájcban könnyen megy az ismerkedés. A diákok oda ültek hozzánk beszélgetni irodalomról és művészetről és Bertuka valóságos szellemi párbajt vívott velük.” Erzsébet felidézte a „csodálatos holdvilágnál való fürdéseket, amiket a »madame« rendezett, aki ilyenkor csónakon kísért minket a Lac Léman kék vizén”. Máskor arról írt egy levelében, hogyan pusmogtak a bakfislányok a szerelemről:
„Ismeri ezeket a Luc Leman-kerti holdvilágos éjszakákat és elképzeli-e a két kicsi leányt, ahogy félve, remegve, összebújva bámulnak ki a holdsugártól lila fényben úszó Savoyai hegyekre?!”
Napirend és étlap
Ami a tipikus napirendet illeti, azt is egy korabeli prospektus alapján rekonstruálhatjuk. A növendékek nyáron fél hétkor, télen hétkor keltek fel, ezt követően tornáztak, majd következett a reggeli: „tejes kávé, kakaó, sajt, vaj, befőtt”. A délelőtti tanítás 8-tól 12-ig tartott, a délutáni 2-től 4-ig. Délután következett egy óra sport, 5-től 7-ig megint csak tanultak, majd elérkezett a vacsora ideje. Ebédre „levest, húst, két főzeléket, hetenként négyszer tésztát” kaptak, vacsorára levest, főtt tésztát, befőttet, vagy kávét, tejet és kalácsot. A tízórai és az uzsonna szintén kenyér és egy pohár tej volt. A lányoknak egy, később két szabad órájuk volt, mielőtt ágyba terelték őket: a 17 évesnél fiatalabb növendékek este fél 9-kor, a 17 év felettiek fél 10-kor kerültek ágyba.
Lázadás a lányiskolában
Az is megesett – bár nem Svájcban, hanem egy előkelő párizsi nevelőintézetben –, hogy a bentlakók fellázadtak a szigorú rend ellen. 1936-ban történt, hogy
„vacsora alkalmával az egyik növendék hirtelen felugrott helyéről, odacsapta tányérját és így kiáltozott: – Vesszen a fegyelem! Éljen, szabadság!”
Társai hamar csatlakoztak hozzá: az igazgatónőt és a tanárnőket összekötözték, szájukat betömték és összekarmolták őket, majd a telefonvonalakat elvágták és megszöktek az intézményből. (Végül az egyik tanárnő kiszabadult, értesítette a rendőrséget, a lázadó leányokat pedig előállították a rendőrök.)
Hazai viszonyok
Akinek nem volt pénze drága külföldi magánintézményekre, Magyarországon is találhatott bentlakásos iskolát. Szabó MagdaAbigélcímű regényéből képet kaphatunk arról a vasfegyelemről, ami az egyházi fenntartású, bentlakásos leányiskolákat jellemezte. A lányokat szinte teljesen elzárták a külvilágtól, sétálni csak nevelőik kíséretében mehettek, szigorú házirendet kellett betartaniuk és minden személyes tárgyukat át kellett adniuk nevelőiknek. Az egyenruha, a zárt közösségben óhatatlanul is megjelenő ellentétek, a kötött napirend és a szórakozási lehetőségek szinte teljes hiánya volt jellemző ezekre az intézményekre. Szabó Magda mindezt megtapasztalhatta diákként és tanárként is: az 1930-as években a debreceni Dóczi Gedeon Leánynevelő Intézetben tanult, majd Hódmezővásárhelyen tanított 1945-ig. De hasonló szigorú fegyelmet találunk a pécsi Miasszonyunkról nevezett nőzárda bentlakásos leánynevelőintézete értesítőjét olvasgatva is: a növendékeket kizárólag vasárnap délután fél 5-től fél 6-ig lehetett meglátogatni; az intézményből kimenni csakis a nagy ünnepekkor lehetett, az otthonukba pedig csak karácsonykor és húsvétkor távozhattak.
„Családi kényeztetés” helyett „okszerű szórakozás”
A családjuktól elszakított lányok (és fiúk) érzelmi megrázkódtatása nem aggasztotta különösebben a nevelőket és a szülőket. Egy 1918-ban írott pedagógiai munkában egyenesen ezt olvashatjuk: „A legtöbb internátusi növendék víg, megelégedett lesz új otthonában, ha a családi kényeztetés emlékeit és az elválás első hangulatait elfeledte és legyőzte. Kortársaiban csakhamar játszó és munkatársakra talál, később barátokra, kik között hasznos munkálkodás és okszerű szórakozás közben lohasztja le ifjú hevét. (…) Az utca szennye, kétértelmű kirakatújdonságok nem izgatják időnap előtt képzeletét és olvasmányait nem csenheti el a szalonasztalokról vagy az éjjeliszekrények fiókjaiból. Ellenőrizetlen utcai ismeretségeknek és barátkozásoknak is korlátokat szab az internátus. Megőrzi az ifjúságot a vágyak és érzelmek korai fakadásától, nem sietteti különben is nehéz és mélyen szántó viharokkal terhes testi és lelki fejlődésének folyamatát, nem gátolja és hátráltatja ezáltal értékesebb lelkierőinek kialakulását.” Talán erre mondanánk ma, hogy a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve.
Ha kíváncsi vagy arra, mit olvastak száz éve a pad alatt, ezt a cikket ajánljuk.
