Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A világtörténelem alakulására ugyan kevés befolyással bírt, hogy hordtak-e zoknit, vagy hogy tudták-e, milyen évet írunk, mégis érdekes belegondolni a középkori emberek mindennapjaiba.
Az ókorban a görögök és a rómaiak pamutból készült szalagokat tekertek a lábuk köré. Egy milánói templom 5. századból, tehát a középkor hajnaláról származó mozaikján azonban megfigyelhető, hogy ekkor már ismerték a lábfejet és a lábszárat egyaránt fedő ruhadarabot. Először csak az egyházi tisztséget viselő személyeknek járt ilyen luxuscikk, később az előkelőségek öltözködésében is teret hódított. A középkori zokni lenvászonból, a tehetősek számára selyemből vagy brokátból készült, szabással és varrással. A férfiak a 12–13. században az alsóneműjükhöz rögzítették a combig érő zoknit.
Hány éves korban házasodtak?
A férfiak átlagosan a húszas éveik elején, a nők pedig tizenéves korukban házasodtak. Mint ismert, a nők számára egészen sokáig két lehetséges életút kínálkozott: vagy apácának álltak, vagy pedig családot alapítottak. A lányok a pubertás és az első menstruáció előtt jellemzően nem mentek férjhez, és a fiúk sem házasodtak 14 éves kor alatt. A jegyesség azonban már ilyen fiatalon is lehetséges volt, hiszen a házasság célja sokszor a vagyon gyarapítása volt, nem pedig a személyes vonzalmon alapult. A házasságra a szexuális vágy szabályozásának eszközeként is tekintettek.
Milyen cipőt viseltek?
Az 1300-as években a hegyes orrú cipők nagy népszerűségnek örvendtek a tehetős férfiak körében. A cipők orra több centiméterrel túlnyúlt a lábujjakon, sőt, egészen akár térdig felkunkorodhatott, ezt a részt mohával vagy szőrmével tömték ki, hogy legyen tartása. Az ilyen lábbeli természetesen nem volt alkalmas arra, hogy fizikai munkát végezzen a viselője, ezért aki viselte, arról messziről látszott, hogy előkelő és jómódú. A papok elméletileg nem hordhatták volna, ugyanis akadályozta az imához való letérdelést, de a régészek mégis leginkább a nemesek és papok sírjaiban bukkantak ilyen cipőkre. A csontokon számtalanszor lábszártörés nyomai is látszódnak, tehát nem mondható veszélytelennek a középkori cipődivat.
Tudták, hogy melyik évben járnak?
A középkori szerzetesek és királyi tisztségviselők tisztában voltak vele, az írástudatlan átlagembernek azonban fogalma sem volt róla. Az évszámoknak az írástudók számára is leginkább annyi volt a jelentősége, hogy Krisztus óta hány év telt el; továbbá hogy egy adott király uralkodásának hányadik évében járnak. A valós évszámnál nagyobb jelentőséggel bírt az, hogy a naptári év milyen szakában jártak.
Leginkább a mezőgazdasági teendők, a vallási ünnepek és a liturgia diktálta a középkori ember időszámítását.
Egyes történészek szerint i. sz. 1000 közeledtével az apokalipszistől való félelem felerősödött, mások szerint viszont ezt semmi nem bizonyítja. Annak természetesen egyáltalán nem voltak tudatában, hogy a középkorban élnek: az elnevezés később, a reneszánsz idején honosodott meg, és arra utal, hogy az antik görög és római kor és az ahhoz szívesen visszanyúló reneszánsz között volt egy „középső korszak”.
Hogyan zajlott a katonai kiképzés a középkorban?
Ez leginkább a földrajzi hely és az adott kultúra függvénye volt, egy germán harcos másképp harcolt, mint egy angliai paraszt. Általánosságban a vadászat, a különböző katonai játékok és versenyek gondoskodtak arról, hogy a férfiak formában maradjanak békeidőben is. (A nők csak kivételes esetben vadászhattak, leginkább akkor, ha nemesi származásúak voltak.) A harcok rendszerint akkor zajlottak, amikor nem kellett a mezőgazdaságra koncentrálni: a vetés és az aratás időszakát igyekeztek elkerülni. Ami a felszerelést illeti, a nemeseknek és előkelőknek tellett arra, hogy kardot kovácsoltassanak, de az alsóbb osztályok számára ez nem mindig volt elérhető. Az írástudók számára születtek katonai kézikönyvek is.
Használtak-e horgászbotot?
A középkori illusztrációkban a halászokat leginkább hálóval ábrázolják. Bár történészek szerint az emberiség már az ókortól fogva használt horgászbotot, valószínűleg a háló jóval hatékonyabb eszköznek bizonyult. A halászat olyannyira elterjedt volt, hogy a 14. századra Európa édesvízi tavaiból számos halfaj eltűnt a mértéktelen halászat eredményeképpen.
Az énekesek a saját szerzeményeiket adták elő?
A középkori ember szórakoztatásáról többek között a vándorénekesek és a trubadúrok gondoskodtak. Az előbbiek már létező, a múlt eseményeit elbeszélő dalokat adtak elő hangszeres kísérettel, például hárfával, lanttal, fidulával. A trubadúrok viszont saját dalokat is írtak: nemesek vagy egyenesen a király szolgálatában álltak, s dalaik legfőbb témája a szerelem volt.
+1 érdekesség: Miért nem maradtak a vikingek Észak-Amerikában?
A 11. században a mai Kanada területén, Új-Fundland szigetén skandináv felfedezők létrehoztak egy kolóniát. A régészeti leletek szerint L'Anse aux Meadows a legrégebbi, európaiak által alapított település az amerikai kontinensen. A Kolumbusz megjelenése előtt 500 évvel emelt nyolc lakóépületen kívül a településhez tartozott egy kovácsműhely, egy kohó és egy fűrészüzem is. Az épületek favázzal rendelkeztek, majd a környező tőzeglápból vett gyeppel fedték le őket, tehát ugyanolyan technikával épültek, mint amit Grönlandon és Izlandon használtak a vikingek a korszakban.
A sagák történeteiben szerepel, hogy egy bizonyos Leif elindult Grönlandról megkeresni azt a lazacban gazdag, fagymentes területet, amelyet hallomásból ismert, és fűrészáruval megrakodva tért vissza Grönlandra. A saga leír egy letelepedési kísérletet is, amelyben 150 ember vett részt, köztük tizenöt (!) nő. A települést mindössze két vagy három éven keresztül használták, s a történészeknek több elméletük is van arra vonatkozólag, hogy miért néptelenedett el végül az első amerikai viking település. Egyesek szerint a hirtelen hidegre forduló időjárás miatt vesztette el a vonzerejét a helység, mások szerint a kisszámú nő miatt tört ki konfliktus a vikingek között. A legvalószínűbb ok azonban az őslakosokkal kialakult nézeteltérés lehetett: a sagák elmesélik, hogy a vikingek lakomára hívták az indián törzsek vezetőit, ahol tejjel kínálták őket. A laktózérzékeny őslakosok azonban rosszul lettek a tejtől, mérgezést gyanítottak, így a barátkozás nem igazán volt sikeres.
