Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Hogyan zajlott a diákélet a középkorban? Miért volt olyan rossz hírük a diákoknak? Hánykor keltek, mit ettek, mit ittak, mit tanultak? Cikkünkben megpróbáljuk rekonstruálni, milyen lehetett a középkorban az egyetemisták élete.
Az első európai egyetemek a 11–12. században jöttek létre: legkorábban Bolognában (1088) és Párizsban (1150 körül), majd Itália, Anglia és Franciaország további városaiban. Természetesen nem előzmény nélkül: korábban a keresztény szerzetesi iskolákban zajlott az oktatás a kiváltságos kevesek számára.
A 12. századtól kezdve megnőtt az igény a képzett papság iránt, az egyházi iskolák egyre több diákot vonzottak, de működtek jogi ismereteket oktató scholák is a nagyobb városokban. Az egyetemek létrejöttében fontos állomás volt, amikor a Bolognában tartózkodó I. Frigyes német-római császár kiváltságokkal ruházta fel a városban tanulókat: csak a püspök vagy a jogi iskola dominusa előtt lehetett őket perbe fogni, a városi hatóságok előtt nem.
Bologna, Párizs, Cambridge, Oxford: a legjelentősebb egyetemek
Attól függően, kitől kapták javadalmazásukat az oktatók, az egyetemek háromfélék lehettek. Bolognában, ahol a világi tudományok kerültek előtérbe, a diákok fizették tanáraikat, így ők döntötték el azt is, ki tanítsa őket. Az egyházi képzés csúcsának számító Párizsi Egyetemen tanítók az egyháztól kapták megbízatásukat és illetményüket is, míg az Oxfordi (1167) és Cambridge-i Egyetem (1208) a királyi korona és az állam támogatását élvezte. Az egyetemek gyakran versengtek a legjobb oktatókért; és az igazán népszerűeket (például Pierre Abélard-t) a diákjai követték Franciaország különböző városaiba.
Septem artes liberales
Szemben a mai viszonyokkal, amikor leginkább 18-19 évesen kerülnek a diákok a felsőoktatásba, a középkorban az egyetemisták életkora igen nagy változatosságot mutatott:
a legfiatalabbak 14 évesek voltak, a legidősebbek a harmincas éveiket taposták.
A stúdiumok hat évig tartottak: először a triviumot oktatták; ez jelentette az alapismereteket. (Innen ered triviális szavunk is.) Ez a nyelvi művészeteket takarta: a grammatikát (a latin nyelvtant), a retorikát (azaz szónoklattant) és a dialektikát (a gondolatok logikus kifejtésének művészetét). Ha ezt teljesítették, következhetett a quadrivium, azaz a matematikai művészetek: asztronómia (csillagászat), aritmetika (számtan), geometria (mértan), és meglepő módon idesorolták a zenét is. Ezeket együtt septem artes liberalesnek, azaz hét szabad művészetnek nevezték. Ezután következhetett a baccalaureus artium, azaz a BA cím megszerzése, majd a magister artium címé, végül pedig, aki még nem fáradt bele a tanulásba, teológiát, jogot vagy orvostudományt hallgathatott, és a doktori címet is megkaphatta.
Gaudeamus igitur
Az oktatás latinul folyt – nem véletlen, hogy a latin nyelv szinonimája a magyarban sokáig a „deák nyelv” volt.
A középkori diákok korán keltek, hajnalban, 5-6 órakor kezdődtek az első előadások, ami nem kevés kihívás elé állíthatta azokat, akik előző éjszaka lumpoltak.
Merthogy ilyen is megesett, méghozzá elég sűrűn: a szülői felügyelet nélkül, idegen városban tartózkodó fiatalok sűrűn látogatták a kocsmákat, csapszékeket és borkiméréseket, nem kevés bosszúságot okozva a városok polgárai számára, akik, mint korabeli források mutatják, sokszor nem tudtak aludni a hangoskodástól.
Kocsmai verekedések, oktatókkal együtt
A középkorban gyakran kritizálták a diákokat kicsapongó életmódjuk miatt, mondván, hogy tanulmányaik helyett az ivásra és a szerencsejátékokra koncentrálnak, és prostituáltakkal múlatják az időt. Az egyetemisták között gyakoriak voltak az összetűzések, a városlakókkal való konfliktusok pedig nemegyszer utcai verekedésbe torkolltak. A diákok orvul kihasználták a jogi előnyt, miszerint nem állíthatták őket a városi bíróság elé:
1229-ben például Párizsban egy külvárosi italmérésben belekötöttek a kocsmárosba, aki néhány helyi lakos segítségével kidobatta őket – másnap viszont az egyetemisták visszatértek azzal a szándékkal, hogy földig rombolják a kocsmát.
A kiérkező hatóságok, a környékbeliek és az egyetemisták csatájában végül hét diák vesztette életét. Az is előfordult, hogy a városlakókkal vívott csetepatékban oktatók és diákok együtt vettek részt.
A helyzet idővel több városban is tarthatatlanná vált, ezért Lipcsében például szigorú szabályozással tiltották, hogy a diákok verekedésbe keveredjenek, szerencsejátékkal vagy prostituáltakkal töltsék az időt. Ha mégis rajtakaptak valakit, pénzbírsággal vagy börtönnel sújthatták; Oxfordban pedig azért is büntetés kaptak, ha eladták a könyveiket.
Fűtetlen szállás és előadótermek
Persze volt, aki ez utóbbitól sem riadt vissza, hogy némi pénzhez jusson. Aki nem tehetős családból származott, vagy nem rendelkezett egy gazdag patrónussal, sokszor nélkülözött az egyetemi évei alatt. Jellemzőek voltak a markáns anyagi különbségek: egy történész például leírja, hogy a Cambridge-be járó gazdag diákok „jól megborsozott sertéshúsból, csirkéből és angolnából (…), galambból, libából és más nyárson sült szárnyasból készült pitét” fogyasztottak, míg szegényebb társaik kénytelenek voltak pacallal beérni. Akik nem valamely dél-európai nagyvárost választották egyetemi tanulmányaikhoz, sokszor küszködtek a szegénység mellett a hideggel is: az előadótermeket nem fűtötték, gyakran még üveg sem volt az ablakokon, és a diákok szállása is legtöbbször fűtetlen volt. (Nem véletlenül tiltotta meg az Oxfordi Egyetem, hogy a diákok a szobában tüzet rakjanak…)
Rendetlen diákok a középkorban
Fennmaradtak olyan levelek, amelyekben diákok könyörögnek a szüleiknek, hogy küldjenek némi pénzt könyvekre – bár valószínű, hogy az összegnek legfeljebb egy részét költötték a tanulmányokra, a többi inkább a diákélet fentebb említett költségeihez kellett. Annál is inkább, mert a könyvekkel sem mindig bántak feltétlen tisztelettel. Egy középkori könyvtáros, Richard de Bury például így panaszkodott az Oxfordba járó diákokról és könyvtárhasználati szokásaikról:
„Előfordul, hogy egy-egy önfejű fiatalember lustán heverészik a tanulmányai fölött, és fagyos napokon a csípős hidegtől csöpögő orrát eszébe sem jut zsebkendőjével megtörölni. Bár inkább suszterkötény lenne előtte, nem könyv, amit ily módon beszennyez az undok nedvességgel! (…) A körmei olyan feketék, mint a mocskos szén. A könyvben bármilyen szakaszt, ami megtetszik neki, ezzel a mocsokkal húz alá. Szalmaszálakat használ, hogy megjelölje azokat az oldalakat, amelyeket nem tud az emlékezetébe vésni, ezeket persze a könyvben hagyja.
Gyümölcsöt, sajtot fogyaszt a könyvek fölött, és mivel nincs kéznél a tarisznyája, a maradékot a könyvekbe söpri.
Folyamatosan fecseg, soha nem fárad bele a társaival való vitába, és miközben értelmetlenül vitázik, az ölében félig nyitva lévő könyvet nedvesíti a szájából előtörő záporral.”
Volt baj tehát, nem kevés. A legtöbben azonban egyetemi éveik után visszatértek szülőföldjükre, elfoglaltak egy tiszteletre méltó állást, megnősültek és családot alapítottak – vagy éppen egyházi karriert futottak be, mint például Janus Pannonius, aki ferrarai és padovai diákévei alatt latinul írt pajzán epigrammákkal szórakoztatta társait, majd hazatérve pécsi püspök és elismert költő lett.
Ha szívesen olvasnál tovább a középkori mindennapokról, az alábbi cikkünket ajánljuk:
