Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Mindennapjaik szigorú napirend szerint zajlottak, de egyesek extrém módon igyekeztek megfelelni a szent élet követelményeinek. Mi vonzotta a középkori nőket a zárda falai közé, és milyen kísértésekkel kellett szembenézniük?
Nyugat-Európában az első szerzetesrendet Szent Benedek alapította a 6. században, és a női szerzetesek is ennél a rendnél tűntek fel először. A 12–13. század tájékán azonban ugrásszerűen megnőtt azoknak a nőknek a száma, akik úgy döntöttek, apácának állnak – olyannyira, hogy egyes tudósok szerint számuk ekkor már meghaladta a férfi szerzetesekét. Kifejezetten női rendek is alakultak: például az Assisi Szent Klára, Assisi Szent Ferenc követője által alapított klarisszák, vagy a 15. században a karmeliták. De mi vitte rá ezeket a nőket arra, hogy lemondjanak az élet örömeiről, és egy zárda falai között éljék le az életüket?
„A vipera mérge vagy a sárkány kevésbé ártalmas”
Nem mindenki fogadta örömmel, hogy nők is szerzetesnek állhatnak. Egyes egyházi írók igen lesújtó véleménnyel voltak a női nemről: „Mivel e földön semmi nem mérhető az asszonyok gonoszságához, és mivel a vipera mérge vagy a sárkány kevésbé ártalmas a férfiakra, mint a nők közelsége, ezért kijelentjük, hogy lelkünk, testünk és földi javaink érdekében nem fogadunk rendünkbe nővéreket, és távol tartjuk tőlük magunkat, mint veszett kutyáktól” – vélekedett például a premontrei rend egyik kolostorának elöljárója.
Elzárkóztak a külvilágtól
A férfi szerzetesekhez hasonlóan a női rendek élete is a 6. századi szabályokon alapult, amelyeket Nursiai Szent Benedek írt le. A sokszor városokban lakó és tevékenykedő férfi szerzetesrendektől eltérően azonban a zárdákban élő apácákat a külvilágtól való szimbolikus és gyakorlati elzárkózás jellemezte: gyakran magas falak vették körül a zárdát, a templom déli oldalához épült a kerengő, amelyből a közös helyiségek nyíltak: az ebédlő, a hálóterem, a konyha, a könyvtár vagy a másolóműhely. A zárda élén az apátnő állt, de ők is csak a férfi rend felügyelete alatt végezhették az irányítást. A legfőbb elöljáró a mater volt, a szerzetes nővéreket pedig sorornak nevezték.
Ezért álltak apácának
Az apácákat gyakran a nemesség fiatalabb leányai közül toborozták. A korabeli szokások szerint először az idősebb lányokat kellett kiházasítani, és mivel a szerelmi házasság viszonylag ritkának számított, ha egy családnak több leánya is volt, nem biztos, hogy a fiatalabbak is ugyanolyan „jó parti” jutott volna. Ha viszont egy szerzetesrendben egy nemes leánya előkelő pozícióba került, gyakran a család tekintélyét és befolyását is emelte – arról nem beszélve, hogy ha kellőképpen magasra jutott a ranglétrán, szinte a feudális nagyurakkal azonos pozícióba kerülhetett.
Sokan önként jelentkeztek a szerzetesrendbe. Shulamith Shahar A negyedik rend című, a középkori nőkről szóló könyvében (amely e cikk alapjául is szolgál) azzal magyarázza az érdeklődést, hogy a korszakban a zárdák viszonylagos biztonságot nyújtottak a nők számára.
A zárdába menekültek azok, akik nem akartak belépni egy elrendezett, kedvük ellenére való házasságba; azok, akik féltek az akkoriban sokszor halállal végződő gyermekszüléstől vagy a szintén jellemző újraházasodási kényszertől.
Egyesek talán azért is, mert ez volt az egyetlen módja annak, hogy oktatáshoz jussanak, vagy hogy elkerüljék, hogy férjüknek és családjuk férfi tagjainak kiszolgáltatva éljenek. Noha elméletileg a rendek minden szabad ember előtt nyitva álltak, a valóságban csak a nemesség vagy polgárság leányait fogadták be, hiszen ők, amikor beléptek a rendbe, magukkal vitték a hozományukat is – tehát fizettek, hogy apácának állhassanak.
Ötévesen a zárdában
Előfordult, hogy nem önként állt valaki apácának, hanem családi nyomásra – mint például Denis Diderot Az apáca című regényében. A kacérabb lányokat szüleik azért küldték zárdába, hogy bele ne keveredjenek egy házasságon kívüli kapcsolatba, amely a család számára szégyent jelentett volna, különösen, ha gyermek is születik a viszonyból.
De sokszor a nemesek törvénytelen lánygyermekeit, a valamilyen testi fogyatékossággal élő vagy szellemileg visszamaradott lányokat is zárdába küldték.
Többnyire kiskamaszként érkeztek a kolostorba, de egyesek már jóval korábban, akár 5-6 éves korukban átléphették a zárda küszöbét. Azoknál a nőknél, akik akaratuk ellenére kerültek a zárdába, gyakran fellépett a búskomorság (azaz a depresszió), mások pedig indulataiknak nem tudtak határt szabni.
Ha egy nő eljutott odáig, hogy a felvételét kérte egy szerzetesrendbe, először próbaidőt kellett eltöltenie a zárdában. Ha sikerrel zárta, nyilvános fogadalmat kellett tennie: a szegénység, az engedelmesség és a szüzesség megőrzésének fogadalmát. A zárda elhagyása súlyos bűnnek számított, ha valaki mégis erre vetemedett, kiközösítették.
Milyen volt az apácák mindennapi élete?
Nos, meglehetősen egyhangú. Az apácák szigorú, közös napirend szerint éltek, sokat böjtöltek, a nap ritmusát az imádság és az étkezések váltakozása jelentette. Sokszor szilenciumot, azaz csendet is tartottak. A zsolozsmát és a dicsőítést éjjel kettőtől hajnalig mondták, az utolsó imát pedig este nyolckor. Ezenkívül olvashatták a Szentírást, különböző teológiai munkákat vagy egyéb szent szövegek összefoglalóit. Természetesen misére is kellett járniuk: ezt viszont férfi papok tartották, akik szinte naponta ellátogattak a zárdába.
Munkájuk részint az önfenntartásra, részint az egyház szolgálatára épült. Csak a legszegényebb rendek szerzetesnővérei végeztek mezőgazdasági munkát, egyébként ezt a feladatot a kolostor mellett élő helyiek vagy cselédek látták el. A legtöbb zárda önellátó volt, zöldségeket termesztettek, és haszonállataik is voltak.
Helyben sütötték a kenyeret és főzték a sört. Általában csak a halat, sót és fűszereket hozták kintről.
A gazdagabb zárdákban az apácák kézimunkázással, könyviniciálék készítésével és olvasással foglalták el magukat. A kolostorok sokszor tekintélyes könyvtárral rendelkeztek, és a különböző kódexek másolása is az apácák napi feladata volt – gondoljunk csak Ráskay Leára, a leghíresebb magyar kódexmásoló apácára. Az apácáktól, akárcsak a szerzetesektől, elvárták, hogy egyszerűen öltözködjenek, elutasítsák a világi javakat és örömöket.
Középkori túlzások
Sokszor idealizálták és kívánatosnak tartották a szenvedést, amely egészen bizarr módokon nyilvánulhatott meg: Folignói Angéla és apácatársa megitták a vizet, amelyben a leprások lábát mosták. De eszünkbe juthat Szent Margit legendája is: IV. Béla leánya hároméves korában került domonkos apácának a Nyulak szigetén lévő zárdába. A róla szóló legenda szerint gyakran kínozta magát, vasból csináltatott vezeklőövet, illetve ciliciumot, azaz vezeklőruhát viselt: „Egyik megszakadozott vala immár a gyakorta való viselésnek miatta, a másik cilicium pedig új vala, és vala őbenne vasból csinált öv, kivel övedezik vala a ciliciumnak alóla nagy keménységgel, és egy vessző, kire vala kötöztetvén a süldisznónak bőre sörtéjével együtt, kivel e szent szűz őmagát ostorozza vala, és még vala a ládában két nemez kapca, mely kapcákat bevertenek vala kétfelől apró hegyes vasszögekkel, kiket e szent szűz visel vala ő lábaiban.”
Mindennapi kísértések
Némelyik zárda engedélyezte, hogy nemesi származású nők is ott lakjanak. Ők – fizetségért cserébe – elkülönített lakrészt kaptak. A kolostorokat látogató püspököknek ez nem volt ínyére, hiszen ezek a nők továbbra is divatosan öltöztek, szolgák vették körül őket, sőt még vendégeket is hívtak, így állítólag „károsan” hatottak az apácákra. Hasonlóképpen azok a házaspárok, akiket bizonyos zárdák befogadtak: az egyházi méltóságok attól féltek, a párok „testi vágyat” kelthetnek a szent életű nőkben.
Sokszor vádolták azzal az apácákat, hogy szerelmi találkára mennek a zárdából, vagy éppen férfi látogatókat fogadnak, hasonló célból.
Sőt, azt is nehezményezték, ha az apácák házi kedvenceket (például mókusokat, madarakat, de legtöbbször ölebeket) tartottak.
Az egyház minden erejével igyekezett fenntartani a zárdákban a fegyelmet. Néha ez egészen extrém módokon nyilvánult meg: az apácák látogatóikat csak vasrácson át láthatták, felöltözve kellett aludniuk, sőt, egész éjjel valamilyen fényforrásnak kellett égnie a hálótermükben. Előfordult, hogy verést kaptak, ha elmulasztották az imát – bár az is megesett, hogy maguk kérték a büntetést, ha úgy érezték, ördögi kísértések leskelődnek rájuk.
