Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az éjjeli ébredés és az utána ébren töltött egy-két óra napjainkban inkább bosszúságot okoz, a középkorban azonban ez volt az általános: a kétfázisos alvás az ipari forradalom megjelenésével tűnt csak el.
A minap elgondolkodtam azon, hogy ahhoz képest, hogy egy nap mennyi időt töltök evéssel és alvással, no meg az ezek körülötti járulékos teendőkkel (két kisgyerek mellett ez talán egy anyatársam számára sem meglepő), milyen kevésszer írok erről a két témáról. Az evésről még csak-csak akad mit írni, gasztronómiatörténet, receptek, interjúk – de az alvás? Aludni száz, kétszáz, ezer éve is többé-kevésbé ugyanúgy aludtak az emberek, gondoltam én. Nos, tévedtem.
Első és második alvás
1699. április 13-án este tizenegy órakor egy észak-angliai kis faluban a kilencéves Jane Rowth édesanyja mellett ébredt. Édesanyja pipázni kezdett szerény otthonuk kandallója előtt, majd két férfi jelent meg az ablakuk előtt, és arra kérték a nőt, menjen velük. Az anya belegyezett, és odasúgta a kislánynak, hogy maradjon nyugton, amíg haza nem tér reggel, desoha nem került elő élve. Jane, amikor a bíróságon beszámolt az utolsó együtt töltött estéről, vallomásában az „első alvás” kifejezést használta.
A fogantatáshoz ez a megfelelő időpont
A történet és a szóhasználat A. Roger Ekirch amerikai történész figyelmét is megragadta, aki ezután kezdett foglalkozni a középkori és kora újkori emberek alvási szokásaival. Meglepő módon azt találta, hogy a kétfázisos alvás egészen sokáig jellemző volt őseinkre – és itt nem a dél-európai országokban ma is ismert szieszta szokásáról van szó:
eleink nem nyolc órát aludtak egyben, hanem éjszaka a két alvási szakasz közé beiktattak egy néhány órás ébrenlétet.
Ekirch számos példát talált a napi kétszeri alvásra: Homérosz Odüsszeiájában éppúgy szerepel, mint egy 16. századi orvosi kézikönyvben, amely szerint a gyermeknemzéshez az első alvás utáni időszak a legmegfelelőbb, nem pedig a hosszú, fárasztó munkanap utáni ágyba bújás.
A „tökéletes óra”
Az „első álom” Cervantes főművében, a Don Quijotéban is feltűnik: „Don Quijote hódolt a természet törvényének, átaludta az első álmot, de már a másodiknak nem engedett; nem úgy mint Sancho; második álma nem volt soha, mert az első is eltartott alkonyattól reggelig, ebből is kitűnt, milyen jó az egészsége, s gondtalan a szíve.” Robert Louis Stevenson, A kincses sziget írója pedig, amikor a Francia-középhegységben túrázva, éjfél után felébredt sátrában, áldotta a „tökéletes órát”, amely különösképp alkalmas az elmélkedésre:
„Ugyan milyen rejtett bűvölet, a természet mely finom érintése hívja vissza az életbe az összes alvót egyazon órában?”
– tette fel a kérdést. (Jusson eszünkbe, ha legközelebb álmatlanul forgolódunk!)
Hajnalok hajnalán
A kutatások szerint a neolitikumtól kezdve őseink a naplemente után körülbelül három órán át voltak még ébren, ekkor ettek és beszélgettek, majd öt-hat órát aludtak.
Évszaktól függően hajnali három és fél öt között felébredtek, egy-két órán át ébren voltak, majd a második, körülbelül négy órás alvási szakasz következett.
Ezen a hajnali órán ellátták a jószágokat: megetették őket, megfejték a teheneket, és fát raktak a tűzre. A nők, ha már felébredtek, ránéztek a gyerekekre és nekiálltak azoknak a háztartási munkáknak, amik napközben zavarták volna a többi családtag életét. De akadtak olyanok is, akik a sötétséget bűnök elkövetésére használták:
„Ilyenkor lehetett a városokban boltokat, hajógyárakat vagy egyéb munkahelyeket kirabolni, vidéken meg ez volt a tűzifalopásnak, az orvvadászatnak vagy a gyümölcsösök kifosztásának ideje”
– írta Ekirch, aki egy olyan szolgálóról is említést tesz, aki éjfél és hajnali két óra között nekiállt sört főzni. Sokan az „első alvás” során átélt álmokon töprengtek, a kereszténység térhódításával pedig imádkoztak, esetleg követték az említett francia kézikönyv tanácsait.
Középkori alvási szokások
Ami az alvás körülményeit illeti, keveseknek jutott kényelmes derékalj és pihe-puha paplan: a matracokat szalmával vagy ronggyal tömték ki. Ezekben gyakran fészkeltek élősködők, bolhák és tetvek, az igazán szegények pedig a puszta földön aludtak. A középkoriak legtöbbször összebújtak:
családtagok, barátok, szolgák, és – ha éppen úton voltak – sokszor vadidegenek aludtak egymás szoros közelségében.
Talán nem kell részleteznünk, hogy ez milyen kínos vagy nem kívánt közeledésekhez vezethetett; így az alvás is szabályok mentén zajlott: tilos volt például a túlzott fészkelődés. Meghatározott sorrendje volt az egymáshoz bújásnak: a legidősebb lánygyermek feküdt a fal mellett, őt követték a fiatalabb lányok, majd az anya és az apa, végül pedig életkor szerint a fiúgyerekek.
Háborítatlan sötétség
A kétfázisú alvás magyarázata az ipari forradalom és a villanyvilágítás, valamint az utcai lámpák megjelenése előtti háborítatlan sötétségben keresendő, amikor éjszaka teljes sötétségbe borultak a települések, így az emberek korábban nyugovóra tértek és később keltek, az állatokat viszont gondozni kellett. Érdekes módon ez az alvási mintázat a mai napig nem tűnt el teljesen: az 1990-es években az Amerikai Egyesült Államokban egy kísérletben teljesen megvonták az alanyoktól a mesterséges fényforrásokat. A kutatók azt tapasztalták, hogy az emberek többsége néhány hét után visszatért az iparosodás előtti alvási szokáshoz: négy órát aludtak, ébren voltak egy-két órán át, majd ismét négy óra alvás után teljesen felébredtek.
A villanyvilágítás következményei
A bifázisos alvás a 17. század végén kezdett eltűnni. Az ipari forradalom idején megindult tömegtermelés, a hosszabb munkanap, valamint a mesterséges világítás és az utcai lámpák elterjedése összesűrítette az alvással töltött időt, és jóval kevésbé volt lehetséges, hogy a saját, természetes ritmusunk szerint aludjunk. A mesterséges világítás megjelenésével a hosszú, téli éjszakák is kivilágosodtak, ma pedig már senkinek sem jut eszébe, hogy ha felkapcsolja a lámpát, éppen az alvási ritmusát befolyásolja.
Ha szívesen olvasnál arról, mit jelent a tudatos álmodás, ezt a beszélgetéstajánljuk.
