Kosztolányi Dezsőnek esze ágában sem volt megházasodni. Élvezte a szabadságot és a függetlenséget, amit az egyetem utáni, fővárosi élete adott neki. Aztán megjelent a színen a fiatal és minden csínytevésre kapható Harmos Ilona.
Kosztolányi már tinédzseréveiben tisztában volt saját tehetségével. Az iskola, a kötöttségek közti fejlődés őt sosem érdekelte, mindig a maga útját akarta járni. Miután elbocsátották a szabadkai gimnáziumból, Szegeden érettségizett, majd beiratkozott a budapesti bölcsészkarra, ahol megismerte Babits Mihályt, Juhász Gyulát, Füst Milánt, és összebarátkozott Karinthy Frigyessel. Végül otthagyta az egyetemet. Újságíró lett belőle, és megjelent az első verseskötete, amelyről Ady írt magasztaló kritikát. Magával ragadták a főváros határtalan lehetőségei, végre abban a közegben mozoghatott, amelybe mindig is vágyott, és azzal kereshette a kenyerét, amit mindennél jobban szeretett. Kosztolányi Dezső fényes írói karrier előtt állt. Esze ágában sem volt eldobni szabadságát és megházasodni. Persze az élet néha szembe megy a terveinkkel.
Játszótársak
Kosztolányi huszonöt éves volt, amikor egy színházi előadás szünetében odament hozzá ismerőse, Kéri Pál, az Est munkatársa, és kérte, hogy mutassa be neki a mellette ülő húgát. Az írónak valóban volt egy húga, de határozottan nem a jobbján helyet foglaló hölgy. Zavartan méregették egymást, de amikor felfedezték, hogy hasonlítanak egymásra, akár testvérek is lehetnének, elnevették magukat, és bemutatkoztak. A halvány lazacszín ruhát viselő lány Harmos Ilona volt, a Vígszínház színésznője.
Az előadás után Kosztolányi és Ilona együtt sétáltak haza, közben irodalomról beszélgettek. Később munkájuk miatt gyakran egymásba botlottak a színházban vagy az utcán. Egyre több időt töltöttek együtt, összebarátkoztak. Kosztolányi kártyázni hívta barátnőjét, bűvészmutatványokkal szórakoztatta és csínytevésekre csábította: aprópénzt dobáltak a járókelők lába elé, és figyelték a reakcióikat. Sokszor Karinthy is csatlakozott hozzájuk, ilyenkor az utcán sétálva szerepeket osztottak egymásra, és eljátszották azokat. Ilona hol polgárasszony, hol utcalány bőrébe bújt, udvarlója szerepét pedig rendre Kosztolányi alakította.
Se veled, se nélküled
Együtt játszottak „mindent, mi élet”, de a kettejük közti vibrálásról nem beszéltek, az író hallani sem akart olyan nagy szavakról mint a szerelem. Ilona úgy döntött, hogy elhagyja Budapestet, és egy vidéki társulathoz szegődik. „Úgy, úgy, szépen, most fizettél (szemrehányás nélkül mondom). Kifizettél mindazokért a gonoszságokért, amiket ellened elkövettem a szeretetlenség idején. Kicsit örültem is neki. Eddig nem voltunk jóban-rosszban egyenlők. Most azok lettünk...” – írta neki Kosztolányi levelében. A se veled, se nélküled kapcsolat egymástól távol is folytatódott, végül egy őszi napon az író néhány sorban, „harag nélkül” búcsúzott el játszótársától.
Ilonát megtépázott idegei – vagy talán a remény, hogy így ismét közel kerülhet exudvarlójához – az idegklinikára űzték, ahol véletlenül éppen Kosztolányi unokaöccse, Brenner József volt a segédorvos. Miután megosztotta a bánatát a férfival, akit Csáth Géza néven is ismerhetünk, Brenner belement, hogy kibékítse a párt. Kosztolányi és Ilona a jótét lélek unokatestvérnek köszönhetően ismét összemelegedett, de közös nevezőre ezúttal sem jutottak.
Én szabadságot akarok, halálig, dolgos, korlátlan szabadságot
– üzente Szabadkáról az író Ilonának –, az nekem több, mint a boldogság. Ha maga nem tud lemondani, beletörődni ebbe, akkor még sokat fog szenvedni és még többet duzzogni.”
Kapcsolatukat egyikük családja sem nézte jó szemmel. Egy alkalommal Kosztolányi keresztapja felkereste Ilonát, és követelte, hogy mondjon le az íróról. Ilona másodjára is menekülni próbált a képtelen helyzetből, ismét egy vidéki társulathoz szegődött, de mielőtt végleg elvált volna Kosztolányitól, az író beadta a derekát: „Szerezze meg a szükséges írásokat – mondta. – Diszpenzációval néhány napon belül megesküdhetünk.”
Béklyó vagy boldogság?
„Házasság. Ó, milyen nehéz lehet feladnia szabad fiatalságát! Hiszen még a gyermekkorának sem sikerült teljesen hátat fordítania. A gyilkos, ellenséges idő rohanását érzi ő minden változásban, az öregedés, a halál szelét” – írja Kosztolányi Dezsőnéként Harmos Ilona férje életrajzi kötetében. A pár 1913. május 8-án házasodott össze, de esküvőjük napja is éppen úgy telt, mint bármelyik másik hétköznap. Miután két tanú jelenlétében aláírták a papírokat, Kosztolányi a Magyar Színházba ment a Kék madár című előadásra, amelyből még aznap kritikát kellett írni, Ilona pedig a színház előcsarnokában várt rá, majd elkísérte a szerkesztőségbe is.
Mézesheteik nem teltek gondtalanul. Ilona azon törte a fejét, vajon férje tényleg szereti-e, vagy csak szánalomból vette feleségül. „A férfi sosem nősül önként, mindig a nőnek kell akarnia a házasságot. A házasság bizony már csak a szerelem polgári lebonyolítása, szükséges rossz – felelte Kosztolányi. – Nálunk az irodalomban is, ha a nő a férfié lesz, megszűnik a becsülete, az érdekessége. Vége a regénynek vagy a színdarabnak.”
Kosztolányi Dezső és Harmos Ilona huszonhárom évig, a költő haláláig éltek házasságban, egy közös gyermekük született: Ádám. A közel negyed évszázad alatt, amit együtt töltöttek, Kosztolányi mindvégig feszegette házasságuk határait, de sosem hagyta el Ilonát.
