A világ egyik legzártabb, legdiktatórikusabb országáról, Észak-Koreáról nem igazán a filmművészet jut eszünkbe – ezen a tényen kívánt változtatni a kommunista nemzet mozimániás későbbi vezetője, Kim Dzsongil, aki elraboltatott egy dél-koreai rendezőt és színésznő kedvesét, majd kényszerítette őket, hogy sikeres filmeket készítsenek számára.
A leendő diktátor, Kim Dzsongil a történet szerint akkor szeretett bele a moziba, amikor édesapja, az államalapító Kim Ir Szen társaságában gyerekként meglátogatta a phenjani központi filmstúdiót, és elámult azon, micsoda munka szükséges ahhoz, hogy megszülessen egy-egy jelenet. Kim mindössze 27 éves volt, amikor 1969-ben édesapja a párt propagandáért és művészetekért megbízott igazgatójává nevezte ki, az ő feladata lett az irodalom, a képzőművészet, a színház és természetesen a film feletti állami kontroll teljhatalmú gyakorlása.
Kim Dzsongun eltökélte, felvirágoztatja hazája filmművészetét
A fiatal propagandafelelős teljes gőzzel vetette bele magát az észak-koreai filmművészet felvirágoztatásába, melynek természetesen szigorúan előírt szabályok szerint kellett működnie: minden alkotásnak Kim Ir Szen hősiességét és – például a japánok elleni harcokban véghez vitt – dicső tetteit, illetve az imperializmus ellen harcoló szorgos kommunista koreai népet kellett magasztalnia.
A filmek ennek megfelelően egytől egyig ugyanazon sémák szerint készültek igen gyatra minőségben,
és ugyan odahaza telt házzal futottak a moziban – hiszen egyrészt nem volt más néznivaló, másrészt a párt is „sugallta” a népnek a megtekintésüket –, az országhatáron kívül teljesen ismeretlenek maradtak.
Kim nem nyugodott bele ebbe a ténybe, eltökélt célja volt, hogy az észak-koreai filmművészetet világszerte ismertté tegye és a legnagyobb fesztiválok díjait zsebelje be, ezért alapos képzésben, átnevelésben részesítette az alkotókat, még egy könyvet is írt, melyben kifejtette, szerinte hogyan kell minőségi filmeket készíteni. Sajnos ez sem hozott eredményt, ezért a későbbi államelnök elhatározta, külföldről „importál”, vagyis raboltat el filmeseket, akik nyilvánvalóan értenek hozzá, miként gyártsanak nemzetközi szinten is feltűnést keltő műveket.
Börtöncellában kellett „megvilágosodnia” az elrabolt rendezőnek
Mindeközben a rivális Dél-Koreában Sin Szangok rendező számított az egyik legfelkapottabb filmes alkotónak, aki felesége, Csve Ünhi színésznő főszereplésével készítette népszerű realista filmdrámáit, karrierje azonban megtorpant, amikor a cenzúraszabályok áthágása miatt összetűzésbe került az országot akkoriban kvázi diktátorként irányító Pak Csong Hi elnökkel, és 1978-ban kénytelen volt bezárni a filmstúdióját. Csve eközben Hongkongban tartózkodott, itt bukkantak rá az észak-koreai titkosszolgálat emberei;
a színésznőt titokban elrabolták és Phenjanba hurcolták, ahol egy luxusapartmanban tartották házi őrizetben, miközben egy magántanár Kim Ir Szen hősies tetteiről és a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság történetéről oktatta őt.
Sint természetesen nem hagyta nyugodni (akkor már csak ex)felesége nyomtalan eltűnése, ezért Csve után kutatva ő is Hongkongba utazott, ahol – mit sem sejtve róla, hogy az asszonyt kvázi csalinak használták – fél évvel később szintén az északi-koreai titkosszolgálat horgára akadt. A rendezőt szintén egy elegáns lakosztályban szállásolták el, azonban egy szót sem szóltak róla, hogy (volt) párja is Phenjanban tartózkodik. Sint elrablói kezdetben szívélyesen kezelték, gyakran utazhatott – természetesen felügyelet mellett – az országban, megtekinthette Észak-Korea városait, vidékeit, miközben őt is alaposan kioktatták őket az említett ideológiai és történelmi kérdésekről.
Kim még hatalmas, 15 ezer, a világ minden pontjáról származó műből álló filmgyűjteményét is megmutatta a rendezőnek, akit mindenáron szeretett volna megnyerni az észak-koreai filmművészet ügye iránt, Sin azonban kétszer is szökést kísérelt meg, mely felbőszítette „vendéglátóját”.
A rendezőt börtönbe zárták, ahol egy aprócska, sötét cellában kellett raboskodnia és Kim Ir Szen műveit olvasnia naphosszat talpon állva,
mígnem „meg nem világosodik” és el nem köteleződik a népi demokrácia eszméi iránt.
Az észak-koreai Godzilla saját gazdái ellen fordult
Sin és Csve csak 1983-ban, a rendező szabadon bocsátása után tudták meg egymásról, hogy mindketten Phenjanban vannak, és ekkor találkoztak újra először egy partin, melyet Kim szervezett a rendező hivatalos kinevezésének bejelentésére és megünneplésére. A propagandafejes saját filmstúdiót és évi 2 millió dollárnak megfelelő észak-koreai won költségkeretet biztosított Sin számára, hogy
ideológiailag megfelelő, ugyanakkor minőségileg is elfogadható alkotásokat tegyen le az asztalra
– a rendező kénytelen-kelletlen elvállalta a feladatot, és úgy találta, a kosztümös történelmi dráma műfajában lehet a leginkább megvalósítani a kért elképzelést.
Az állampárt kényszerű kiszolgálójává lett Sin a következő két évben öt kosztümös filmet is készített – többségüket Kim Ir Szen írásai vagy koreai népmesék, legendák alapján –, mígnem Kim Dzsongil megbízta őt az észak-koreai filmművészet addigi legnagyobb szabású opusának, egy látványos szörnyfilmnek a levezénylésével. A propagandavezért elsősorban a japán Godzilla-filmek világra szóló sikere ihlette, amikor kieszelte a Pulgaszari ötletét, mely elképzelése szerint ötvözné a hasonló óriás-szörnyes alkotásokat az észak-koreai ideológiával és a kosztümös filmekkel.
A cselekmény, melynek alapját egy középkori koreai népmese ihlette, egy gonosz király által sanyargatott népről szól, akik kénytelenek beszolgáltatni minden edényüket és fémeszközüket, hogy beolvasszák őket és fegyvert kovácsoljanak belőlük.
Egy isteni csodának köszönhetően azonban a parancs megtagadása miatt bebörtönzött kovács által rizsből faragott szörnyfigura életre kel, és falni kezdi a fémtárgyakat,
amitől hatalmasra nő, végül megrohamozza a fővárost, és elpusztítja a szegény parasztokat megnyomorító királyt és csatlósait.
A cselekmény végén azonban a Pulgaszari névre hallgató óriáslény saját népe ellen fordul, éhsége ugyanis továbbra is csillapíthatatlan, ezért életre keltője, a kovács lánya saját életét áldozza fel, hogy megállíthassa a szörnyet. A filmes szakírók ebben a fordulatban Sin kikacsintását vélik felfedezni: a rendező ugyan a filmben a kommunista ideológiának megfelelően az elnyomott parasztok mellett foglal állást és elítéli az őket sanyargató feudális urakat, a kisemmizett nép megmentője – értsd: a kommunista párt – végül túlságosan nagy hatalmat szerez és saját védelmezettjei ellen fordul. A rendező ugyanakkor egész életében tagadta ezt az értelmezést, és ragaszkodott hozzá, hogy a Pulgaszari nem több, mint egyszerű szörnyfilm.
A filmbeli speciális effekteket, köztük a szörnybáb mozgatását, egyébként ugyanaz a japán cég kivitelezte, mint a Godzilla-filmek esetében, állításuk szerint ők mindvégig azt hitték, egy kínai produkció számára dolgoznak.
Budapestre és Bécsbe mentek tárgyalni, amikor megszöktek
A két elrabolt filmes azonban továbbra is a szökésen törte a fejét, melyre végül 1986 tavaszán nyílt lehetőségük.
Sin és Csve Kim Dzsongil megbízásából Budapestre utaztak, hogy tárgyaljanak a Mafilm vezetőségével egy Dzsingisz Kán életét feldolgozó nagyszabású észak-koreai–magyar koprodukció finanszírozásáról,
innét pedig Bécsbe mentek tovább, ahol egy filmgyártó vállalat, a Shinfilm megalapításáról diskuráltak volna hivatalosan. A rendező és a színésznő azonban tudatosan készült a menekülésre, bécsi hotelszobájukból a titkosszolgálat őreit kicselezve taxival az amerikai nagykövetségre mentek, ahol menekültstátuszt kértek.
Ugyan az észak-koreai vezetés fenntartotta – és mind a mai napig fenntartja –, hogy a rendező és kedvese önszántukból disszidáltak és választották Észak-Koreát, Sin phenjani tartózkodása alatt több beszélgetést is rögzített titokban, melyek egyértelműen bizonyították, akaratuk ellenére hurcolták el és tartották fogva őket. Kiszabadulásukat követően Sin az Egyesült Államokba költözött és évekig Hollywoodban dolgozott, mielőtt hazaért Dél-Koreába; az egyetlen észak-koreai szörnymozi alkotója 2006-ban hunyt el Szöulban, 79 éves korában.
