Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Szemere Pál népszerű férfi volt a reformkorban: nemcsak a nők rajongtak érte, de Kölcsey is neki küldte forró csókjait.
1811-ben a 26 éves Szemere Pál egyre többször gondolt a nősülésre. A számításba vehető nemesi származású leányok közül kettő is lakott a közelben: pályatársa, az író Fáy András („a haza mindenese”) két nővére, Erzsi és Zsuzsanna, azaz Susie. Közel laktak egymáshoz: Fáyék Gombán, egy kúriában, Szemeréék Pécelen, így egy-egy bál alkalmával a fiatalembernek volt lehetősége néhány szót váltani a lányokkal – sőt, mint látni fogjuk, Susie esetében annál többre is futotta.
„Nem rút, de büdös szájú”
Szemere nősüléssel kapcsolatos dilemmáiba és terveibe leveleiben beavatta távol élő atyai jó barátját, Kazinczy Ferencet is. Fáy Erzsiről például így írt Kazinczynak: „A leánynak jó nevelése, szelíd erkölcse, gazdasszonykodásra nagy passiója van; nem rút, de büdös szájú, sokkal zápabb szájú, mint Susie, s idősebb másfél esztendővel, mint én.” Susie viszont teljesen más természettel rendelkezett.
Mint szinte minden időszakban, a reformkorban is határozott elképzelésük volt a férfiaknak arról, hogy egy jól nevelt hölgynek hogyan is illik viselkednie. Fáy Susie nem tartozott azok közé, akik ezt magukra nézve kötelező érvényűnek tartották volna: amint kikerült a leánynevelő intézetből, fittyet hányva a korabeli konvencióknak, szinte mindenkivel kacérkodott. Egyes rossz nyelvű források (például Fáy András életrajzírója, Karacs Teréz) szerint elkényeztetett, pazarló és fennhéjázó teremtés volt, aki szabados viselkedésével örömét lelte abban, hogy megbotránkoztatja környezetét. (Alakjáról bővebben Völgyesi Orsolya tanulmányában olvashatunk.)
„Eggyik kezével a kebelt megnyitá”
A nőcsábász gavallér, Szemere Pál mindenesetre rajongott Susie-ért. (Nem mellesleg édesanyja is szívesen látta volna a Fáy lányt a családban.) Kazinczynak írott leveleiben beszámolt Susie „kokettériáiról”, de a társaságban, vele és más nőkkel lezajlott „boldog, édes suttogások”-ról is. (Az azonban nagyon nem tetszett neki, amikor Susie egy férfi oldalán átment egy másik szobába.) Ajándékokat és hajfürtöket adtak egymásnak, Szemere verset írt hozzá, és lefordította Susie kedvenc dalát, aki egyre kérdezgette, hogy Szemere szereti-e. A biedermeier románc visszafogottsága azonban nem sokáig tartott; erről beszéljen Szemere Pál Kazinczynak írott levele:
„Susie az ölembe, nem az ölembe, hanem, ki kell mondanom, a czombomra ült, én megöleltem, megcsókoltam s ajkaink sokáig némán melegültek, forrottak egymáson, de szomjam nem hogy oltatott volna, sőt mind inkább nevekedett és ekkor szám a mellyének esett, s azt ezer csókokkal hintegettem el. Tovább ragadott a hév, de nem bátorkodtam, s csak reszkető néma ajkam mondotta mit akarok, s Susie nyakkendőjével firhangot csinálván felettünk, eggyik kezével a kebelt megnyitá, s a bimbó számban vala.”
Mindez hallatlan merészségnek számított a 19. század elején. Szemerében is kétségeket ébresztett Susie viselkedése, és ismét az atyai jó baráthoz, Kazinczyhoz fordult tanácsért: ezek után feleségül vegye-e a lányt? Kazinczy igen kategorikusan fogalmazott:
„Ne! ne! az Istenekért ne! Kerülje a hálót, édes Palim! Nem kell vele lenni soha, soha nem tanú nélkül! S még jobb volna tanúk nélkül sem!
Nemcsak Kazinczy aggódott Szemeréért, hanem régi jó barátja, az ekkor 21 éves Kölcsey is, aki leveleiben igyekezett mentegetni Szemerét: szerinte „egy részegítő pillanatnak foganatja volt”, de bízott benne, hogy jó útra fog térni.
„Én magába szerelmes nem vagyok”
Szemere Pál valóban hallgatott barátai tanácsára: nem Susie-t, hanem távoli rokonát, Szemere Krisztinát vette feleségül (akinek alakját leghitelesebben Gulyás Judit tanulmányából ismerhetjük meg). Ez kezdetben Kazinczynak is igen nagy tetszésére szolgált: „Én valék kérője ’s boldogítója. Ha valaha valamit, ezt bizony kevélykedve írom” – büszkélkedett a házasság létrejöttében vállalt szerepével.
Szemere Pál a Susie-affér után két évvel, 1813-ban kérte meg a kis termetű, szőke, művelt, visszafogott, 21 éves Kriska kezét, aki azonban először így felelt neki: „Értem, mit akar, Pali. Azt mondja, hogy szeret, de nehezen hiszem. Maga oly könnyen nem felejthette el Zsuzsit. Maga még most is szereti őtet.” Szemere tiltakozott, azt állítva, hogy a szánalom (!) vezette Susie-hoz, „minthogy őt még testvérjei is rágalmazták”. Krisztina erre így válaszolt: „(…) én magába szerelmes nem vagyok; sőt mikor Berettőről hozzánk jött, éppen antipátiát érzettem maga iránt; de naponként inkább vonzódom maga iránt, s van, amit magában becsülök. De van olyan is, amelytől irtózom, s ezen hiba olyan, amely mellett én magával soha szerencsés és boldog nem lehetnék.”
„Szemerének Kölcsey forró csókjait!”
Mindezek ellenére igent mondott. 1813. augusztus 19-én gyűrűt váltottak, és 1814 februárjára tűzték ki az esküvő időpontját. Szemere augusztus végén Kölcseynek írott levelében megvallotta, hogy „méregdrága menyegzői kocsit” vásárolt. Kölcsey ezután vetette papírra A jegyváltó című versét, majd elküldte azt a következő rejtelmes sorok kíséretében Szemerének:
Adieu – ölellek véghetetlen szerelemmel, mint mátkád ölelni soha sem foghat – ez a szív nem a lyánykájé.”
Kölcsey korábbi, titokzatos szerelmes versei és barátjának írott, felfokozott érzelmekről tanúskodó levelei azt sugallhatják, hogy a Himnusz költője a barátságnál többet érzett Szemere iránt. Ezt az elképzelést Nyáry Krisztián vetette fel néhány éve, és noha nem egyértelműen bizonyítható az állítás, álljon itt még egy levél, 1813. augusztus 13-ai keltezéssel:
„Szemerének Kölcsey forró csókjait!
Pali, Pali ez-e mind, amit remélnem hagyál? Júniusban írám levelemet, s im két hónappal azután könyörögnöm kell válaszodért. Annyira telve vagy-e boldogságod képeivel, hogy itt a míveletlenek közt nyomorgóról nem is gondolkodhatsz? Te Pesten Horvátodnak és Vitkovicsodnak karjaikban mindég találsz örömöt, s én két nappal ezelőtt elvesztettem Kállaimat is s ti fogtok a szeretetre méltónak örvendeni, kik engem elfeledtetek. (…) Mit a pénz a te lelkednek, és azon bujálkodás, melyet az üres szívüek követnek? A te szükségeid kevesek és könnyen pótolhatók, mert lelked gazdag és együgyű.
Látni foglak édes Szemerém! nem fog talán az ég óhajtásaimnak gátat vetni, kevés hónapok után látni foglak! Mint érzem én azt az örömöt, mint érzem én azt előre! Kedvesb álmaim most nincsenek azoknál, melyekben azt gondolom, hogy innen elmegyek, és ha nem teljesednek is azok, be fogom húnyni szememet, és ismét és mindig álmodni fogok. Álmomban legyek boldog vagy ébren, mit nekem, csak úgy érezzem magamat. (…)
Élj szerencsésen.”
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nemcsak Szemeréhez írt hasonlóan forró sorokat Kölcsey, hanem a fenti levélben említett Kállay Ferenchez is („Forró csókokat neked édes Ferim, én neked hosszú, felette hosszú, levéllel tartoznám, mert megcsaltalak és Pozsonyból téged látni nem mentem”), ráadásul a kor beszédmódjára nagyon is jellemző volt az efféle felfokozott érzelmekről tanúskodó retorika. Mindenesetre Kölcsey sorainak izzása a házasságkötés után csökkenni kezdett, és előtérbe került a kétségkívül biztonságosabb hazaszeretet.
Pajzán férfiak, pajkos asszonyok
Mai szemmel nézve nézve meglehetősen indiszkrétnek tűnik, ahogy a mindig jól értesült Kazinczy barátainak (köztük Kölcseynek) írott leveleiben kitárgyalja Szemeréék házaséletét, mi több, nászéjszakáját is: „Alkonyodik, ’s Pali azon jelentéssel rohant karjaimba hogy ő copulálva van”. Vagy egy másik levélben: „némelly pajzán férjfiak, házasok és nőtelenek, ’s némelly pajkos Asszonyok a’ Völegényt eggy ágyba vivék a’ Menyasszonnyal”. Krisztinára, ahogy telt az idő, egyre kevesebb jó szót vesztegetett: nehezményezte, hogy Kriska érzelmileg túlságosan is lefoglalja Szemerét, és elvonja a figyelmét az irodalmi tevékenységtől.
Kriska 14 évig volt Szemere házastársa, élő gyermekük nem született. Maga is verseket írt (Képlaki Vilma álnéven), és Kölcsey iránt erős rokonszenvet táplált. A búskomorságra hajló Kölcseyt a házaspár többször meghívta péceli otthonukba: először 1814 nyarán, majd az 1820-as években kétszer is néhány hónapot töltött Szemerééknél. Megkedvelte Krisztinát, és az is őt; emiatt sokáig úgy tartotta az irodalomtörténet, hogy elképzelhető: Szemere Krisztina volt Kölcsey verseinek titkos múzsája. Erre azonban még annyi bizonyíték sincs, mint arra, hogy e versek múzsája a férj, Szemere Pál lett volna.
„Szerelmes lenni kezdék”
Kölcsey 1833-ban, egy levelében felemlegette Szemerének azt a bizonyos első péceli látogatást és a szerelem kérdését: „Pécelen gyönyörű, víg napokat éltünk, de égiháborúval vegyeseket. Azonban tudod, hogy zivataros nyári éj után, tiszta kellemes reggel szokott lenni. Azon a nyáron és a következő őszen Tolcsván és Lasztócon, sok mindent fogtatok reám. De mondom nektek, senkisem értett engem akkor; te sem, édes Palim. Szent igaz szerelmes lenni kezdék, azt dalaim bizonyítják, de kiben? Azt ki nem találjátok, ha az egész kalendáriumot felforgatjátok is. Kettőt mondtatok akkor, s egy harmadikat mások. A kettőről nem szólok; a harmadik neve szent nekem; de mindent birt ami barátságot és becsülést ébreszt; semmit, éppen semmit, ami szerelmet.”
Szemere Krisztina 1828-ban, rövid betegségben, 36 évesen halt meg. Kölcsey haláláig fenntartotta a levelezést Szemere Pállal, aki újranősült: második választottjával, Csoma Borbálával már Kazinczy is teljes mértékben meg volt elégedve. Szemere Pál 1861-ben halt meg, túlélve a szerelmi sokszög minden szereplőjét. A szép és kacér Fáy Zsuzsi pedig egy bizonyos Koós Istvánhoz ment feleségül, aki a Rimaszombathoz közeli Jánosiban lakott. Nem tudni, meddig élt – végrendelete 1831-ből való.
Ha szívesen olvasnál még a reformkorról, az alábbi írásunk is tetszene:
