Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A másolásban megfáradt szerzetesek nemcsak az utókornak szóló panaszos üzeneteket írtak a kódexek lapszéleire, hanem olykor igencsak meghökkentő módon rajzolták le az állatokat – és az embereket.
Nemrégiben részt vettem egy festős elvonuláson. Egyik délután a középkori kódexekről esett szó, és többedmagammal együtt lelkesen próbálkoztam a kalligrafikus írással és az iniciálékkal. A monoton tevékenység meglepő módon belső nyugalommal árasztott el, de eszembe jutottak azok a középkori kódexmásolók, azaz scriptorok is, akik egész életükben teljes csöndben, gyertyafény mellett szorgosan másolták a szent szövegeket.
Marginális problémák
A szerzetesek egy felettes testvér felügyelete alatt minden nap órákon át dolgoztak a sokszor fagyos scriptoriumban, reggeltől napestig, lúdtollal a kezükben. Mivel nemigen engedhették meg azt a luxust, hogy szünetet tartsanak vagy valami egészen mással kezdjenek el foglalatoskodni, jobb híján azzal szórakoztatták magukat, hogy a lapszélekre firkálgattak. „Hála Istennek, hamarosan sötét lesz” – sóhajtott fel egyikük.
„Most, hogy mindent lemásoltam, az Isten szerelmére, adjatok innom valamit!”
– kérte másvalaki. „Ó, a kezem!”- jajdult fel a harmadik.
Prédikáló rókák, emberre vadászó vérnyulak - a kódexrajzok különös világa
A kódexek lapjain vagy lapszélein (az úgynevezett margináliákon) a 13. századtól kezdve fura szerzetek jelentek meg: például csigákkal harcoló lovagok, állig felfegyverzett, pszichopatának tűnő vérnyulak és dudán játszó majmok. De feltűnnek zenélő nyulak, a feneküket nyalogató macskák, határozottan emberi módon vadászó vagy libáknak prédikáló rókák és lantot pengető csigák is. Egy 12. századi flamand illusztrátor, Jehan de Grise Nagy Sándor románcát díszítette egy nyúlvadászat képeivel, a szerepek azonban felcserélődtek:
nem az ember vadászta le a nyulat, hanem az elszánt vérnyúl próbálta meg elejteni a fa tetején ücsörgő, pöttömnyi emberkét.
Sőt: a tréfás kedvű kódexmásolók egymást hajkurászó szerzeteseket és apácákat is megörökítettek, hogy arról az apácáról ne is beszéljünk, aki egy fáról péniszeket gyűjtöget a kosárkájába.
Kutyafejű Aladár
Az illuminátorok, azaz a kódexek díszítésével foglalatoskodó szerzetesek gyakran vegyítették az állat- és emberábrázolást. Emberfejű halak, kutyafejű emberek és madártestű lények egyaránt megjelentek a kódexek szélein, amint furulyáznak, harcolnak, vagy szerzeteseket utánoznak – ezeket a teremtményeket bestia mirabilisnek, csodás állatnak nevezték. A furcsa lények szatirikus jelenetei drollerie néven ismertek – ide tartoznak például a párizsi Notre Dame székesegyház gnóm vízköpői is.
Erre figyelmeztetnek a bizarr középkori rajzok
De vajon mit keresnek a szent szövegek mellett ezek a bizarr állatok? Az illusztrációknak ugyanis sokszor látszólag semmi közük nincs a szöveg tartalmához. A kulcs a középkori ember állatokhoz fűződő viszonyában keresendő.
Egyes állatokhoz pozitív fogalmakat társítottak, míg másokhoz bűnöket: például a falánkságot, a kéjvágyat vagy a lustaságot.
Az emberi tevékenységeket végző állatokat, különösen ha középkori kategóriák szerint a felsőbb társadalmi osztályt vagy a papságot szimbolizáló állatról van szó, egyfajta paródiaként lehet értelmezni. A szerepcsere motívuma (amikor egy vadász zsákmánnyá válik a nyulak kezében, vagy a csigák üldözik a lovagokat) elsősorban a hatalmasok kigúnyolására szolgált – és talán arra is figyelmeztetett, hogy ezek a szerepek nem állandóak, jusson bármilyen magasra is valaki a társadalmi ranglétrán, könnyen elveszítheti becses státuszát.
Egy másik értelmezés szerint a zenélő állatok gúnyt űznek azokból az emberekből, akik olyasvalamivel foglalkoznak, amihez nem igazán értenek. A disznó például, mint köztudott, nem tud lantot pengetni – aki ilyesmit rajzolt, arra figyelmeztetett, hogy jobban tesszük, ha a társadalmilag elvárt viselkedésnél maradunk ahelyett, hogy nyilvánvalóan nevetséges dolgokkal próbálkoznánk. A középkor szigorú hierarchiájában igencsak fontos volt ez az üzenet, és aki nem tartotta be, könnyen eretneknek bélyegezve, a máglyán találhatta magát.
És hogy miért kerültek ezek a furcsaságok éppen a lapszélekre? Hasonló okból, mint amiért a groteszk, torz, ijesztő lények a templomok homlokzatára: azt szimbolizálták, hogy a bűnös, a gonosz, az elvetendő kívül van, és nem belül: nem a szent helyen, a szent szövegben vagy akár önmagunkban.
A házasságtörők Bibliája
A könyvnyomtatás megjelenésével ezek a különös rajzok is eltűntek. Botrányok azonban akkor is akadtak a szent szövegek körül: 1631-ben Londonban ezer példányban nyomtattak ki egy olyan Bibliát, amelyből a hetedik parancsolatból kimaradt a „ne” szócska, így a „ne paráználkodj!” parancsolat helyett a „paráználkodj!” felszólítást olvashatták a derék angolok. A nyomdászokat a királyi bíróság elé citálták, pénzbírsággal sújtották, és bevonták működési engedélyüket. A nyomdahibás példányokat bezúzták, körülbelül tíz példány azonban fennmaradt. Ezekért a gyűjtők hatalmas összegeket fizetnek: 2018-ban a Sotheby´s árverésén a „ házasságtörők Bibliájának” egy eredeti példánya több mint 56 000 dollárért kelt el.
Ha szívesen olvasnál részletesebben is arról, hogyan éltek a középkori szerzetesek, ezt a cikket ajánljuk.
