1872 decemberében a portugál partoknál hajózó Dei Gratia kanadai vitorlás váratlan felfedezést tett: felbukkant mellettük az egy hónappal korábban eltűnt, New Yorkból Olaszországba tartó Mary Celeste teherhajó. A „kísértethajó” legénységének híre-hamva sem volt, a rakomány és a felszerelés nagy része azonban érintetlen maradt. Máig megoldatlan rejtély, mi lett a sorsa a Mary Celeste utasainak.
A kezdetektől balszerencse kísérte a hajót
Az 1861-ben, nyolc kanadai befektető pénzéből épült Mary Celestét sokak szerint a kezdetektől fogva átok sújtotta: az eredetileg Amazon névre keresztelt tehervitorlás már a legelső útján balesetet szenvedett, ami a kapitány életét követelte. A második kapitány parancsnoksága alatt két ütközést és egy tűzesetet élt át a hajó, mely súlyos dollárokkal károsította a befektetők pénztárcáját, 1867-ben pedig egy vihar során zátonyra futott. Az így keletkezett károk helyreállítása túl drágának bizonyult, a befektetők inkább úgy döntöttek, megszabadulnak a balszerencsés hajótól, és eladták a roncsot egy New York-i üzletembernek, Richard W. Hainesnek. Az Amazon több kézen is keresztülment, mire a szintén New York-i konzorciumvezető, James H. Winchester tulajdonába került, aki kijavította a károkat, felújította, kibővítette és átkeresztelte a hajót Mary Celestének.
Winchester azt remélte, a kétárbócos vitorlással sikeres kereskedelmi utakat bonyolíthat le az Atlanti-óceánon keresztül, és számítása be is jött, amikor 1872 őszén megbízást kapott, hogy szállítson 1701 hordónyi mérgező denaturált szeszt Genovába, ahonnét nagy mennyiségű olasz borral és olívaolajjal tért volna vissza az Egyesült Államokba. Az üzletember a 37 éves, de már veterán tengeri medveként ismert – egyébként mélyen vallásos és antialkoholista – Benjamin Briggs kapitányt bízta meg a Mary Celeste parancsnokságával, aki saját maga válogatta ki alapos és körültekintő munkával a héttagú legénységet. A kapitány a feleségét és kétéves kislányát, Sophiát is magával vitte a hosszú tengeri útra.
Teljesen nyoma veszett a legénységnek
A Mary Celeste, fedélzetén a 35 ezer dollár értékű rakománnyal november 7-én, a bizonytalan időjárás miatt kétnapos késéssel indult el Staten Island kikötőjéből Európa felé – a hajó tíz utasát ekkor látták utoljára. Csaknem egy hónappal később, december 4-én éppen a Briggs közeli barátja, David Reed Morehouse kapitány parancsnoksága alatt álló Dei Gratia fedezte fel a Mary Celestét, amint az Azori-szigetek és Portugália között a vízen sodródik, céltalanul, irányítás nélkül. Morehouse hiába próbált jelzéseket leadni a „szellemhajó” felé, nem érkezett választ, ezért néhány órányi várakozás után úgy döntött, átküldi matrózait a fedélzetre. Az átszálló csapatot újabb, még nagyobb rejtély fogadta: a Mary Celeste legénységének nyoma sem volt, a hajóban viszont nem esett komolyabb kár.
A szállítmány a raktérben maradt, a fedélzeten fél évre elegendő élelmiszer volt, az utasok értéktárgyaihoz senki sem nyúlt, a hajónapló pedig kinyitva feküdt az első tiszt kabinjában az asztalon. A korabeli sajtó által híresztelt legendákkal ellentétben azonban a hajó egyáltalán nem volt érintetlen: a(z egyetlen) mentőcsónak, több tájékozódáshoz használt eszközzel (szextánsokkal, kronométerekkel) együtt eltűnt, az iránytű összetört, az egyik szivattyú és a hajó órája meghibásodott, a raktérben pedig jelentős mennyiségű víz állt, mely több hordót is megrongált, ezekből szivárgott az etanol. A kapitány kabinját feldúlt állapotban találták meg, érdekes módon a családi szalonban lévő órának hiányoztak a mutatói. Holttestekre vagy túlélőkre azonban egyik fedélzeten sem bukkantak.
A sérülések ellenére a Mary Celeste hajózásképes állapotban volt, így Morehouse legénysége sikeresen elszállította Gibraltárra, ahol a brit hatóságok kétszer is alaposan átvizsgálták a vitorlást, de ők sem bukkantak semmilyen nyomra az utasok sorsát illetően. A hajónapló utolsó bejegyzését november 25-én reggel 8 órakor írták, mely szerint a vitorlás az Azori-szigetekhez tartozó Santa Maria-sziget mellett tartózkodott éppen, 400 tengeri mérföldre (740 kilométerre) attól a ponttól, ahol a Dei Gratia rátalált. A bírósági vizsgálatot vezető Frederick Solly Flood főügyész arra gyanakodott, a hajón erőszakos cselekmények játszódtak le, talán a legénység lázadt fel a kapitány ellen, hogy megkaparintsák a rakományt. Flood erre két bizonyíték alapján következtetett, egyrészt az egyik korláton vérnyomokat találtak, másrészt a hajóorr mindkét oldalán bevágások keletkeztek.
Kísértetek, tengeri szörnyek és a Bermuda-háromszög is szóba került
A főügyész teóriája azonban nem állta meg a helyét, az alaposabb, tudományos vizsgálatok kiderítették, hogy a nyomok nem vértől, hanem más anyagtól származnak, a bevágásokat pedig nem emberi kéz ejtette, hanem a tenger hajótestre gyakorolt nyomásától keletkeztek. Mivel mind az értéktárgyak, mind a rakomány a fedélzeten maradt, a lázadás és a kalóztámadás eshetősége is kizárható. A legvalószínűbb, hogy a Mary Celeste olyan szituációba került, melyben Briggs kapitány jobbnak látta kiüríteni a vitorlást, és legénységével, családjával együtt mentőcsónakban elmenekülni – erre utal, hogy magukkal vitték a tájékozódási eszközöket. A vészhelyzet talán a szivattyú és a hajóóra meghibásodásával kapcsolatos, a pontos ok azonban mindenestül rejtély, miként az is, hová lett az elmenekült legénység és a mentőcsónak.
A titokzatos „kísértethajó” rejtélye nemzetközi szenzáció lett, világszerte beindította az emberek fantáziáját, Sherlock Holmes szülőatyja, Sir Arthur Conan Doyle is írt novellát az esetből, melyben a legénység egy rabszolga szellemének esik áldozatul. Nem csak Conan Doyle, mások is előálltak fantáziadús teóriákkal: egyesek úgy tartották, a Mary Celeste a néhai Atlantisz fölött vagy a Bermuda-háromszögben hajózott el, amikor az utasoknak nyoma veszett, mások tengeri szörnyek, például óriás tintahal támadását sejtették a háttérben.
A Mary Celestét a vizsgálat (eredménytelen) befejezését követően Winchester óvadék ellenében visszakapta, és hamarosan újra forgalomba helyezte. A tehervitorlás a következő másfél évtizedben számos tengeri utat tett meg, végül 1885-ben Haiti partjainál pusztult el – prózai módon – egy kudarcba fulladt biztosítási csalás „díszleteként”.
