Az 1950-es évek végén a Balaton Intéző Bizottság úgy döntött: modern, főzési és tisztálkodási lehetőségeket kínáló kempingeket kell kialakítani a magyar tenger partján. A kempingezési láz ugyanis egyre nőtt Európában, a nyugati és a keleti blokkban egyaránt; alig tíz év múlva pedig már autók tízezrei araszoltak hétvégente a Balaton melletti kempingek felé.
Míg 1960-ban a vendégek döntő többsége SZOT- és vállalati üdülőben szállt meg, öt év múlva 268 000 vendégükkel a kempingek több vendéget fogadtak, mint a szállodák, motelek, turistaházak és a fizetővendég-szolgáltatók együttvéve. A kempingezés iránti óriási igényt felismerték az üzemeltetők is: csak 1968-ban nyolc új kempinget nyitottak. A legnépszerűbb a balatonföldvári volt, de sokan választották Fonyódot, Balatonszemest, Balatonboglárt, Zamárdit, továbbá Balatonlellét és Siófokot, ha sátrazni vágytak.
Balaton, a keletnémetek Mallorcája
A keletnémetek számára a magyarországi kempingezés szinte egész éves tervezést-szervezést igényelt: belépési engedélyeket, vízumot és pénzváltási engedélyt kellett intézni, emellett be kellett szerezniük a maximális összegű forintot, amit magukkal vihettek, mivel a magyar valutaváltók nem éppen kedvező feltételeket kínáltak, előre viszont semmit nem lehetett fizetni. Az NDK-s turisták a kempingezéshez szükséges felszerelést és a konzerveket is magukkal cipelték, de még így is nehezen jöttek ki megtakarított pénzükből. Esetükben drága szállodák vagy fényűző éttermek szóba sem jöhettek, nem beszélve az olyan luxustevékenységekről, mint a vitorlázás vagy a lovaglás. Ráadásul a keletnémetek sokszor másodrangú nyaralónak érezték magukat a nyugatnémetekhez képest, akiknek a Balaton elképesztően olcsó volt, és a német márkának köszönhetően királyi bánásmódban részesülhettek. Ennek ellenére sokan éppen amiatt választották a Balatont, mert itt viszonylag szabadon találkozhattak nyugati rokonaikkal.
Kempingek és lakóik
„A kempingek tele vannak színes sátrakkal és lakókocsikkal, de lakója van a gyorsan népszerűvé vált finn házak minden szobájának is. A tihanyi kempingbe megérkeztek a visszatérő külföldi vendégek s a gyönyörű fekvésű táborban valóságos kiállítás látható a legújabb típusú sátrakból és lakókocsikból” – tudósított az 1966-os nemzetközi kemping és karavántalálkozóról a Magyar Nemzet. Turisták tízezrei jöttek minden évben, köztük például az a család, amelynek egy tagja évtizedek múltán így emlékezett vissza az indulásra: „Az 1960-as évek közepén, egy júliusi napon végre elérkezett az idő. A régi Lloyd és az új Trabi kombink tele volt háztartási cikkekkel. Aztán elindultunk.
A bátyám és én felváltva ültünk apa mellett a Lloydban, térképpel a kezünkben, míg a másik három gyerek anyával utazott a Trabiban. Kis konvojunkkal három napba telt, hogy elérjük úti célunkat.”
Nomád körülmények
A Balaton népszerű úti cél volt, ennek ellenére a fogadtatás és a körülmények sokszor azért hagytak maguk után némi kívánnivalót: a balatonalmádi kempingben például nem volt saját partszakasz, a turistáknak a település túlsó végében lévő strandon kellett külön pénzért megváltaniuk a strandbelépőt, ha csobbanni akartak. A főzésre is nomád körülmények között került sor, de ezt a legtöbben nem bánták: bográcsban rotyogott a paprikás krumpli, de akadt, ahol fatüzelésű tűzhely is rendelkezésre állt, egy palatetőből készült aprócska tetővel az építmény fölött, eső elleni védekezésképp. (Az már más kérdés, hogy a vendégek számára még a 60-as évek végén sem mindig állt rendelkezésre fedett helyiség, ahol meghúzódhattak, ha elkapta őket egy nyári zápor.) A zamárdi autóskemping két forintért gáztűzhelyet bocsátott a turisták rendelkezésére, de a legtöbben magukkal vitték a kempinggázfőzőt, no meg persze az alapanyagokat is. Mivel a kifejezett igény ellenére a magyarországi vállalatok nem gyártottak elegendő sátrat, gázfőzőt és egyéb, a kempingezéshez szükséges alkalmatosságot, a kempingező magyarok irigykedve figyelték a kempingfelszereléssel degeszre tömött Trabanttal érkező turistákat. Ők olyan, itthon elképzelhetetlen felszerelésekkel érkeztek, mint például az összecsukható botokból felállítható röplabdapálya.
Pacalpörkölt, resztelt máj, sült csirke, halászlé
„Ausztriából, Németországból és Csehszlovákiából kilométeres oszlopokban érkeztek a járművek. Ausztriából több száz lakókocsit, vitorláshajót és motorcsónakot vontattak a víkendre érkező turisták gépkocsijai. (…) a legtöbben Balatonfüreden, Tihanyban, Balatonföldváron és Zamárdi környékén ütöttek tanyát” – írta egy átlagos augusztusi hétvégéről 1965-ben a Veszprémi Napló. A 60-as évek végén személyenként 10 forintot kellett fizetni egy éjszakáért a balatoni kempingekben, erre jött még a két forintos üdülőhelyi díj. Ha valaki autóval érkezett (legtöbbször Škodával, Wartburggal vagy Trabanttal), a gépkocsiért is felszámoltak naponta 10 forintot, a motorkerékpárárt öt forintot. Aki nem bánta, hogy a zsebébe kell nyúlnia, zenés-műsoros esteken szórakozhatott, vagy étteremben vacsorázhatott, de ha nem beszélt magyarul, nehezen boldogult: a zamárdi kempingben lévő Kék Tó étteremben például még a 60-as évek végén sem állt a turisták rendelkezésére német nyelvű étlap. Az étterem kínálatában többek között „friss halászlé, pacal, resztelt és rántott máj” szerepelt. Aki nem akart itt étkezni, választhatta a Paprika csárdát („Különleges, választékos ételek. Pacalpörkölt, resztelt máj, sült csirke, halászlé, rostonsült halak. Presszókávé, sütemény. Kellemes, fedett kerthelyiség. Cigányzene”) vagy a Neszebár névre keresztelt bolgár éttermet is.
Fürdés a strandon, reggeli a tejboltból
A szerényebb igényűek például autós kertmoziba mehettek – már ha nem romlott el az autójuk, mert akkor várhatták, hogy a Volán kemping-autószervize megjelenjen: „Kirakta a táblát a Volán, s hogy mikor lehet számítani a kemping-autószerviz szolgáltatásaira, de azóta is hiába várjuk őket” – panaszolta például a Zamárdi kemping vezetője. Zamárdiban a kispénzű turisták egy jó és egy törött pingpongasztalon ütögethettek, fürödni, mosakodni a szomszédos strandon lehetett. Ha viszont gumimatracot, pokrócot, sátrat szerettek volna kölcsönözni, csalódniuk kellett: a kemping területén nem működött kölcsönző. Ezt a Képes Sport újságírója is szóvá tette:
„sem a kulturálatlan, sem a kulturált kempingtáborokban nem bérelhető sátor, gumiágy, petróleumfőző stb. Tehát semmi, ami a kempingezést elősegíthetné.”
Zamárdiban mindazonáltal volt egy tejbolt és egy vegyesbolt, ahol az egyetlen eladó miatt hosszú sorok kígyóztak. De volt olyan NDK-s turista, aki szerint még ez is jobb, mint otthon: „Sokkal szebb a kemping, mint tavaly, de reggelenként az élelmiszerbolt előtt túlságosan is hosszú a sor. Az árak egyébként elfogadhatók, sőt, hogy egészen őszinték legyünk, ez a kemping jobb, mint a hazaiak” – vélte egy hallei házaspár 1969-ben. (Borítókép: Fortepan / Faragó György)
Ha szívesen olvasnál még arról, hogyan nyaraltunk a szocializmusban, ezt a cikket ajánljuk.
