Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Egy klasszikus mozifilm. Egy hátborzongató sorozat. És egy új hobbi. Sorozatunkban arról mesélünk, hogy milyen hétköznapi apróságok tettek minket boldoggá ezen a héten.
Dani moziban élte újra élete egyik meghatározó filmélményét, Réka megtalálta a sorozatot, amiből erőt meríthet a mindennapokhoz, Barbi pedig egy szuper menő sportba kezdett.
Star Trek II. – Khan haragja
Rudolf Dani
A bosszú hidegen tálalva a legjobb fogás – tartja a Kill Bill főcímében idézett „régi klingon közmondás”, melyet Tarantino egyik kedvenc űrmozijából, a Star Trek II.-ből csent el. Az 1979-ben bemutatott első Star Trek-mozifilm megosztotta a közönséget és a kritikusokat: egyesek nagyszabású, látványos és filozofikus sci-fiként dicsérték, mások unalmas, túlságosan lassúra vett 2001: Űrodüsszeia-utánérzésként ekézték a veterán Robert Wise alkotását. A gyártó Paramount stúdió a kasszasikert meglovagolva azonnal megrendelte a folytatást, azonban Wise és a sorozat atyja, Gene Roddenberry helyére egy fiatal rendezőtehetséget, Nicholas Meyert és Harve Bennett producert ültette azzal a feladattal, hogy egy sokkal izgalmasabb, de jóval költséghatékonyabb második részt hozzanak össze.
Az 1982-es Khan haragja az eredeti sorozat egyik legismertebb epizódjának történetét folytatja: a két évtizedes száműzetéséből kiszabadult, géntechnológiával kitenyésztett szupergonosz, Khan Noonien Singh (Ricardo Montalban) egy csillaghajót és egy szupertitkos, pusztító erejű fegyverként is bevethető tudományos projektet megkaparintva elindul, hogy bosszút álljon nemezisén, az Enterprise csillaghajó egykori parancsnokán, James Kirk admirálison (William Shatner). Az éppen midlife crisisszel küszködő, fiatal éveit és kalandjait visszasíró Kirknek élete legnagyobb kihívásával kell szembenéznie, mely végül legjobb barátja és bajtársa életébe kerül...
A visszafogott költségvetés miatt Meyer filmje látvány dolgában sem a mai, sem a korabeli szupermozikkal (A Birodalom visszavág és társai) nem említhető egy lapon – a cselekmény többnyire négy fal között, az űrhajók zárt tereiben játszódik, a csaták pedig inkább lassú tengeralattjáró-ütközetekre, mintsem látványos űrbéli hajszákra hajaznak. A belbecs azonban bőven kárpótol a külső hiányosságaiért: a kiváló forgatókönyv a 23. században játszódó űroperett köntösébe bújtatva olyan témákat boncolgat, mint a fanatikus bosszúvágy pusztító hatása, a tömegpusztító eszközöket kifejlesztő tudósok felelőssége, az önfeláldozás, a baráti kötelékek, illetve az öregedéssel és a halállal való szembenézés.
A teátrális stílusáról híressé vált Shatner mellett Montalban is szétfeszíti a vásznat jelenlétével, láthatóan igen jól érzi magát a nagyszabású főgonosz szerepében, a sorozat többi színésze (Leonard Nimoy, DeForest Kelley s a többi) pedig régi ruhájukba bújva hozzák jól ismert karaktereiket. Érdekesség, hogy a Khan haragjához készült a filmtörténet első, teljes egészében számítógéppel animált jelenete – a két és fél perces CGI-részt a Pixar későbbi alapítói készítették, akkor még George Lucas effektekkel foglalkozó cégének égisze alatt.
1998 nyarán a keszthelyi videotéka egyik eldugott, hátsó polcáról előtúrt VHS-kazettán láttam először a Khan haragját – akkoriban a néhai TV3 sugározta minden hétvégén az eredeti Star Trek-sorozatot –, most hétfőn pedig, huszonhárom év elteltével, az újraindulást klasszikus kultfilmek ingyenes vetítésével ünneplő Pólus Mozinak köszönhetően először tekinthettem meg a nagy vásznon régi kedvencemet.
Sabrina hátborzongató kalandjai
Fejes Réka
A minap olvastam egy cikket arról, hogy a horrorfilmek segíthetnek leküzdeni a szorongást. Ugyanis amíg arra koncentrálunk, hogy a láncfűrészes gyilkos hogyan darabolja fel az áldozatát, melyik borokból veti magát egy zombi a főhősnőre, vagy hogyan szállják meg a meggyilkolt boszorkányok szellemei egy kisváros különben sem túl bizalomgerjesztő utcáit, nem mindennapi ügyes-bajos dolgainkkal foglalkozunk. Ráadásul a szörnyek/trancsírozók/gyilkosok okozta szorongást biztonságos környezetben (valószínűleg otthon) élhetjük át. Nem vagyok egy nagy horrorfilmrajongó, de semmi kifogásom sincs néhanapján egy kis borzongás ellen. Pláne ha még a szorongáson is képes enyhíteni.
Éppen a napokban kezdtem bele a Sabrina hátborzongató kalandjai című sorozatba, ami a címéhez híven valóban hátborzongató. Mindemellett izgalmas is, de én most inkább a rettegés és a szorongás viszonyában néznék rá. A főhőse egy határozott tizenéves boszorkány, Sabrina nap mint nap válogatott rémségekkel néz szembe: démonok támadják meg, szellemek kísértenek a szobájában vagy beugrik hozzá látogatóba a Sátán. Állíthatom, többször kapaszkodtam a kanapéba az ijesztő jelenetek közben, mint más tinisorozatoknál. A hétköznapokból való kizökkenést tehát kipipálhatjuk.
Mivel a home office kezdete óta nem beszélhetünk a szorongás szempontjából stresszmentes otthoni környezetről, ezért ezt a pontot átugranám. Azonban van valami más, amiről a cikk nem tett említést: a belevaló főhősről, aki éppen olyan problémákkal küzd, mint mi mindannyian: kiáll a barátai mellett, akiket zaklatnak az iskolatársaik, próbálja megtalálni a közös hangot a családjával, keresi a saját útját és démonokkal harcol. (Lássuk be, mindenkinek vannak démonai. Nevezhetjük őket Belzebubnak, szorongásnak vagy önbizalomhiánynak.) Sabrina lényegében azt hivatott bebizonyítani, hogy akármilyen mély gödörben is legyünk, ha bízunk önmagunkban, abban, hogy nálunk jobban senki sem tudhatja jobban, hogy mi a saját utunk, és megkérdőjelezzük a környezetünk felénk irányuló elvárásait, mindig ki tudunk majd mászni belőle. Persze nem baj, ha néha tudunk segítséget kérni azoktól, akik szeretnek minket.
Helló, rúdsport!
Balázs Barbi
Igazából nem a héten kezdtem, csak most merek előhozakodni vele, mert mostanra ért be: kb. másfél-két éve ismerkedem a rúdsporttal. Korábban lányom űzte versenyszerűen (nem megyek most hosszan bele, mennyire NEM kell szexuálisan túlfűtöttnek lennie ennek a sportnak, de ha érdekel, hogyan szabályozzák szigorúan a versenyeken az ilyesmit is, katt erre a cikkre), és már akkor nagyon megtetszett. Jártam egy ideig, de sokszor el is lébecoltam, ráadásul kicsit cikinek is tűnt ott nyüzsögni, ahol a tinilányom. Ő közben átnyergelt az evezésre, én meg tavaly beneveztem életem első amatőr versenyére, amit a pandémia miatt csak két héttel ezelőtt rendeztek meg, most pedig ott tarok, hogy mindenképpen szeretnék reklámot csinálni ennek a sport és a tánc elemeit vegyítő szuper elfoglaltságnak.
Nem a versenyről akarok írni, csak azért kívánkozik ide, mert a nevezésnek köszönhető, hogy ez alkalommal nem szálltam ki, hanem rendszeresen járni kezdtem és maradtam addig, hogy már tényleg elkezdtem érezni, milyen nagyszerű sport ez. Nagyszerű, mert bárki belevághat (gyerekek, felnőttek, férfiak, nők, parasportolók), nem lesz lemaradva, hiszen mindenki a maga szintjéhez képest fejlődik, tényleg óráról órára, és az alapelemeket épp olyan öröm megtanulni az elején, mint a nehezebbeket később. Nagyszerű, mert folyamatosan, trükkről trükkre fejlődik az ember: ami az egyik nap még nehezen megy, a következő alkalommal már jóval könnyebb, ami az egyik hónapban még csak álom, a következőben hatalmas sikerélmény. Nagyszerű, mert önelfogadásra tanít: amikor hat-hét különböző korú és testalkatú nő (jó, azért egyelőre ők vannak többségben) küzd rövid sortban és sportmelltartóban az elemekkel, az ember egyszer csak elkezd nem a narancsbőrre, csíkokra, indokolatlan vastagságra vagy épp spagettikarra gondolni: itt ez tényleg nem érdekel senkit. És nagyszerű sportként is, mert folyamatosan nagy kihívások elé állít, miközben egyszerre fejleszti az állóképességet, a törzs erejét és a hajlékonyságot is. A járvány kevésbé mozgalmas időszaka alatt, de a feloldás óta eltelt hetekben is a rúdsport gondoskodik mindennapok átvészeléséhez szükséges boldogsághormonról és ez ajándékoz meg a legtöbb sikerélménnyel is. Próbáljátok ki ti is!
Ha tetszettek a kedvenceink, olvasd el sorozatunk előző részét is!
