Öko Woodstock. Egy lelket és szemet gyönyörködtető könyvsorozat. És egy olaszországi nyaralás. Sorozatunkban arról mesélünk, milyen hétköznapi apróságok tettek minket boldoggá ezen a héten.
Zsófi az Ökoszférában lazított, Barbi felfedezte Puglia csodáit, Rékát pedig egy gyönyörű könyvsorozat tette boldoggá.
Az erdőben még a kétbalkezesek is zenélhetnek
Fenyvesi Zsófi
Az utóbbi időben sorra veszem azokat a tevékenységeket, amik megerősítenek, helyzettől, állapottól függetlenül. Amik kapcsolódni tanítanak, stabilan tartanak, feltöltenek. Az egyik állandó kutamat a lovak jelentik. Mélységes nyugalmukkal, kedvességükkel ugyanolyan jó hatással vannak, mint az erdő és mező, ahová a hátukon visznek. Viszont mindig van új út a teljesség felé. Az erdő közepén, Fonyódtól nem messze, Lengyeltóti határában találtunk rá egy újabbra.
Judit barátnőmet mentünk meglátogatni az Ökoszférába, de sokkal többet kaptunk. Házuk az erdő közepén vár, s amint belépsz, elfog egyfajta nyugalom és vidámság. Tényleg olyan, mint egy öko Woodstock. Itt mindent lehet, ami nem árt: játszani a kutyával, megcsodálni a többi állatot, a virágzó kertet, rájönni, mennyi minden ehető, amit korábban gaznak tituláltunk, kipróbálni a vegetáriánus ételeket, a hintaszékeket, sátrakat, a profin bevilágított táncteret, a komposztvécéket, az esti tűzgyújtást, a kemencében sült kenyér ízét.
A Woyo együttes jóvoltából egy sor djembe is várt minket, amiket meg is szólaltathattunk. Kiderült, hogy a dobolás ugyanolyan, mint a lovaglás: messziről nagyon egyszerűnek tűnik. Amikor ütemeket kéne megjegyezni, variálni, akkor már csak ül az ember, és örül, ha néha jókor üt jó helyre a jó kezével. Még így is úgy éreztem, hogy egy óra djembézés – közben volt tánc – felért egy hétvégényi pihenéssel. Utána megilletődve – a dob és a ritmus még a lovaknál is erősebben tanít kapcsolódni – és boldogan vetettük magunkat Judit és az erdő karjaiba. A legjobb helyen voltunk, a legjobbkor.
Nem a borító teszi a könyvet
Fejes Réka
Nyilvánvaló. Fanatikus könyvmolyként Virginia Woolfot egy tejesdoboz hátuljáról is olvasnám, életem első regényét, a Harry Potter és a bölcsek kövét pedig akkor is a könyvespolcom kitüntetett helyén tartanám, ha lemállana a borítója vagy véletlenül nyakon önteném vörösborral (igazság szerint egyszer beleejtettem a kádba). Deee – ahogyan Kristóf kollégám szokta mondani, amikor egy örök érvényűnek tűnő igazsággal szemben kétségei merülnek fel – az utóbbi példám jól mutatja, hogy a könyvek nem egyszerű tárgyak, sokkal inkább legkedvesebb könyvélményeink kézzel fogható emlékei. Mint a kagyló, amit a tengerparton gyűjtöttünk vagy a mozijegy egy emlékezetes randiról.
Azt beláthatjuk, hogy ugyan egy könyv esetében kétségkívül a tartalom a legfontosabb, mégsem teljesen mindegy, hogy milyen esztétikai értékkel bír a tárgy, amit kiállítunk. Én különben is szeretem minden érzékemmel befogadni azt az élményt, amit egy kötet nyújt. Notórius könyvszaglászó vagyok, és hihetetlenül meditatívnak tartom a hangot, amit két oldal súrlódása (prózaibban mondva a lapozás) kelt.
Egy szó mint száz, szeretem a szép könyveket. (De őszintén: ki ne szeretné őket?) Az angol nyelvű kiadványokat elnézve mindig azon tűnődtem, hogy nálunk miért csak sokadlagos, hogy hogyan fest egy borító? Nyugodtan az égnek szegezhetjük az orrunkat, és állíthatjuk, hogy az irodalomnak semmi dolga a vizualitással. Deee! Úgy gondolom, hogy egy szemünknek kedves könyv igenis be tud vonzani olyanokat is az olvasók táborába, akik azelőtt nem igazán részesítették előnyben ezt a fajta szabadidős tevékenységet.
Mi több, nemcsak én gondolom így, hanem az Athenaeum Kiadó is! Az Érzelmes klasszikusok című könyvsorozatuk kötetei nemcsak egy lelkes könyvgyűjtő polcán, még a Festetics-kastély könyvtárában is megállná a helyét. Ráadásul eddig olyan szuper szerzők regényeit jelentették meg, mint Thomas Hardy, Flaubert vagy Tolsztoj. Pluszpont jár azért, hogy a köteteket nem látják el sorszámokkal, így akkor is jól mutatnak, ha csak a sorozat egy-egy példányát szeretnénk megvenni.
Menjetek Pugliába, jó lesz!
Balázs Barbi
Már az állatok nyelvén beszélő juhász is megmondta: nem egyformán van elrendelve, hogy mindenki ugyanolyan gazdag legyen! Az olaszok például milliárdosok; már ha egyáltalán pénzre lehet váltani azt a sok szépséget, ami körbeveszi az ottaniakat. Ha csak a természeti környezet lenne olyan szép, amilyen, akkor is épp akkora tömegek utaznának hozzájuk, mint ha csak a kultúrkincseik miatt tódulnának. És akkor még nem is beszéltünk arról a rengeteg finomságról, amit a tengerből lehet kikapkodni, vagy ami tonnaszám és fillérekért terem arrafelé. Igazságos? Kicsit sem. Öröm az ürömben, hogy idén nyáron legalább nekem is volt lehetőségem belekóstolni.
Ráadásul rögtön a legjavába, Dél-Olaszországban, Pugliában nyaraltunk ugyanis, a csizma sarkantyúja alatt pedig bőven akad látni-, átélni- és ennivaló is. Ez a régió nem Olaszország leggazdagabbika, de engem pont egyszerűségével fogott meg. (Érdemes persze jól érteni az egyszerűséget egy olyan országban, ahol tetszőlegesen kiválasztott, akármilyen apró településen is legalább két gyönyörű templom van, 4-5 városonként pedig egy kisebb amfiteátrum, görög, római emlék vagy katolikus kegyhely.) Semmi felhajtás, az északi részekhez képest jóval kevesebb külföldi turista, gyönyörű barokk mészkővárosok, nagyon finom és egyszerű ételek, és megkapó vendégszeretet – nagyjából így tudnám összefoglalni, amit ott tapasztaltunk.
Mindez persze nem írja le, mennyiféle finomságot ettünk, ittunk, milyen csodás épületeket, fenséges és vadregényes tengerpartot láttunk, egyszerűen nem lehet megunni. És a hab a tortán? Hogy mindez jóval megfizethetőbb, mint a felkapottabb részek, nem véletlenül járnak ide országon belül is olyan sokan. Ha nincs még terved jövő nyárra, mindenképpen nézz utána kicsit a Puglia nevű régiónak, mert biztos, hogy feltöltődve jössz haza egy ottani nyaralásból.
Ha kíváncsi vagy, mik voltak múlt heti kedvenceink, olvasd el ezt a cikket is!
