Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Kizökkentenéd magad a rossz passzból? Olvass egy jó könyvet, egyél valami finomat, vagy hallgass zenét! Sorozatunk legújabb részében elmondjuk, hogy minket mi tett boldoggá a héten.
Zsófi Bucay Életmeséivel, Réka a Dessert Service brownie-jával, Kristóf pedig a Daft Punk diszkográfiájával zökkent ki a szürke hétköznapokból.
Láncok fogságában
Fenyvesi Zsófi
George Bucay Életmesék című könyve alapmű lett az utóbbi években. Nem csak az én életemben: a kiskamaszomnak is ebből mesélek esténként. A leláncolt elefántról szóló részt hat évvel ezelőtt olvasta fel nekem a terapeutám, miután arról panaszkodtam, hogy semmiféle pozitív változás nem történik az életemben. Elementáris erővel hatott rám a történet egyszerűsége és bölcsessége, ezért is ajánlom jó szívvel mindenkinek.
Mindannyiunkban ott lakik még az a kicsi és gyenge kiselefánt, aki elhitte, hogy nem képes kiszabadulni valamiféle helyzet vagy érzelem fogságából. És leélünk úgy éveket, évtizedeket, hogy nem is ellenőrizzük, az az akadály hozzánk képest tulajdonképpen mekkora – így pedig soha nem is válunk szabaddá. „...az elefánt egyik lábánál fogva mindig láncra volt kötve egy kis karóhoz. Vékonyka kis karó volt, alig pár centinyire a földbe szúrva. A lánc ugyan vastag, erős volt, számomra mégis nyilvánvalónak tűnt, hogy ha egy állat képes egyetlen rántással tövestül kitépni egy fát, akkor könnyűszerrel kiszabadíthatná magát e karó fogságából és elszaladhatna. A rejtély továbbra is egyértelmű számomra. Akkor meg mi tartja ott? Miért nem szalad el? (...)
A cirkuszi elefánt azért nem szökik meg, mert egészen kicsi korától fogva egy ehhez hasonló karóhoz kötve él. Behunyt szemmel magam elé képzeltem a védtelen, újszülött elefántot karóhoz kötve. Biztos vagyok benne, hogy abban a pillanatban a kiselefánt rángatta-cibálta magát, erővel igyekezett kiszabadulni a béklyóból. Ámde hiába erőlködött, nem sikerült, mert hozzá képest nagyon erős volt az a karó. Elképzeltem, ahogy kimerülten alszik, s hogy másnap újból megpróbálja, és harmadnap is, negyednap is… Mígnem aztán – és az a nap szörnyű lehetett az állat életében – belenyugodott, hogy nem tehet semmit, és megbékélt a sorsával.
Az a hatalmas, erős elefánt, amelyet a cirkuszban látunk, azért nem szökik meg szegény, mert azt hiszi, hogy nem tud. Még él benne az emlék, hogy milyen tehetetlennek érezte magát nem sokkal azután, hogy megszületett. És ami a legrosszabb, soha nem vonta komolyan kétségbe ezt az emlékét. Soha, de soha többé nem tette próbára az erejét…”
A desszertes autó
Fejes Réka
A hegyen minden nap olyan, mint egy Miss Marple-regény első húsz-harminc oldala: idilli, eseménytelen, vidékies. Az izgalom netovábbját itt az jelenti, ha beszöknek a kertbe a vaddisznók vagy nem jár a kukásautó. De én szeretem ezt a nyugalmat, ami arra is megtanított, hogy minden apró változást lelkesen tudjak fogadni.
Például a Dessert Service zsályazöld vintage furgonját, ami egy szombati napon parkolt le először a gyermekvasút Széchenyi-hegyi állomása előtt. Először csak messziről figyeltem a szokatlan jelenséget. Kutyasétáltatás közben Kiwi kutyával egyre közelebb merészkedtünk hozzá, mígnem azon kaptam magam, hogy süteményekkel megpakolva ballagok haza.
Azóta tűkön ülve várom a szombatot, hogy feltűnjön a desszertes kocsivá alakult Citroën és bevásárolhassak a világ legfinomabb, legomlósabb, legcsokisabb brownie-jából. Vagy az isteni mákosguba-tortából. Vagy ha éppen nem tudok dönteni, akkor mindkettőből.
Viszlát, Daft Punk!
Csabai Kristóf
Ahogy öregszik az ember, egyre több olyat él át, hogy a kedvenc zenekara, előadója leteszi a lantot. Nem mondhatom, hogy olyan sok ilyen történt velem – hála az égnek –, de mikor a múlt hét hétfő estéjén felbukkant a Daft Punk Epilogue című videója, akkor hirtelen nagyon elveszettnek éreztem magam. Nemcsak az előbbi ok miatt, de azért is, mert a Daft Punk mindig a jövőt jelentette számomra. A jövő hírnökei lehettek, akik visszautaztak a múltba, hogy megmutassák az elmaradott népnek, mit hallgat a 23. század.
Persze lehet, hogy a küldetésük befejeződött, a fluxuskondenzátor megjavult, mehetnek vissza, ahonnan jöttek. Nekünk más dolgunk nincs, mint újra és újra végighallgatni rendkívül színes diszkográfiájukat, és várni türelemmel a 23. századra.
Na de mit is hallgassunk? Nagyon kommersz lenne, ha felsorolnám azokat, amiket amúgy is mindenki ismer – talán a One More Time, a Get Lucky és a Harder, Better, Faster, Stronger a három legismertebb és legtöbbet játszott daluk. Szóval inkább olyan számokat veszek elő, amik megmutatták a Daft Punk zsenialitását, de a széles közönség előtt talán mégsem voltak annyira ismertek.
Haladjunk visszafelé: a Random Access Memoriesről az egyik legemlékezetesebb a Touch (ezzel is köszöntek el végül a fenti videóban), ami egy elképesztő trip, folyamatos látomás: szerelemről és bántásról, békéről és tébolyról. A Motherboard elsőre talán kellemes háttérzenének hathat, de aztán egészen a szívünk csücskébe zárjuk. Minél többet hallgatjuk, annál inkább megszeretjük, annál jobban magával ragad a ritmus és a különleges hangzások egyvelege. A Contactot akkor hallgatom, ha fel akarok pörögni. Szerintem nincs még egy olyan zene, ami ekkora fordulatszámot produkál. Egyébként ez a kedvenc albumom tőlük.
Ne maradjanak ki a régebbi számok sem: a Discoveryről legtöbbször a Veridis Quo kerül a lejátszási listámra: megint egy olyan dal, amit egyenesen bűn csak egyszer meghallgatni, egy bizonyos hangulatban viszont tökéletes lehet. Melankolikus dallamok. Ugyanerről az albumról még érdemes a Something About Us lassú melódiáit említeni. Azért a Daft Punk hangulata pótolhatatlan, de szerencsére a diszkográfiájuk marad. Micsoda áldás!
Kíváncsi vagy a múlt heti kedvenceinkre is? Kattints, és olvasd el a cikkünket!
