Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Egy jól sikerült filmadaptáció. Egy izgalmas sorozat. És egy megkapó szám. Sorozatunkban arról mesélünk, hogy milyen hétköznapi apróságok tettek minket boldoggá ezen a héten.
Réka egy régi nagy kedvencét porolta le, Esztert beszippantotta egy bűnügyi drámasorozat, Petit pedig a Mr. Robot záró képsorainak zenei aláfestése nyűgözte le.
Csillagpor
Fejes Réka
Életem legelső Neil Gaiman-könyve és egyben egyik legmeghatározóbb olvasmányélménye a Csillagpor volt. Utána persze jött a Coraline, az Amerikai istenek, az Elveszett próféciák és a többiek. Azt hiszem, azért szeretem annyira a Gaiman-univerzumot, mert végtelenül ügyesen ötvözi a valóság borzalmait a mesék biztonságával és a valóság biztonságát a mesék borzalmaival. Minden történetében rátalálhatunk a saját útvesztéseinkre, bizonytalanságainkra és szorongásainkra, de mivel ezeket a fantázia birodalmába helyezi, sokkal könnyebben, nagyobb távolságról tudunk rájuk nézni, és már nem is tűnnek olyan legyőzhetetlennek.
Ezek sokszor hátborzongató történetek, a Csillagpor az egyik nagy kivétel, amiben ugyan összefuthatunk meggyilkolt hercegek szellemeivel és hentesbárddal közlekedő banyákkal, alapvetően mégis arról szól, hogy ha valaki igazán hisz önmagában, bármire képes lehet. Főhősünk, Tristan Thorn, a boltosinas felkerekedik, hogy elvigye szíve választottjának az égboltról lehullott csillagot, és ezzel elnyerje a kezét. Természetesen rengeteg kaland és találkozás vár rá.
A napokban néztem újra a Csillagpor filmadaptációját, ami, véleményem szerint, fergetegesre sikerült! Rájöttem, hogy a sok kíméletlenül őszinte szépirodalmi könyv után hatalmas szükségem volt egy történetre, amiben a jók elnyerik méltó jutalmukat (a rosszak többnyire beleszaladnak egy hentesbárdba) és minden erőfeszítés elnyeri a célját, és hogy néhanapján mindannyiunknak szüksége van a csodákra, a bátor hősökre és a happy endekre.
La casa de papel (Money Heist)
Hessky Eszter
Nem tudom, hogy feldobta-e a hetemet, de hogy három napig nem eresztett, az biztos. Nem vagyok egy nagy sorozatnéző, talán pont azért, mert nem akarok bekerülni a sorozatkészítők hálójába, akik kizárólag arra hajtanak, hogy a markukba kapják a nézőt és ne eresszék el addig, amíg az utolsó évad utolsó részét is végig nem nézte, mégis jó volt megtapasztalni ezt a rabságot. Hogy ez pont egy rablós sztorival történt meg, azon én csodálkoztam a legjobban, mert nem vagyok nagy híve a műfajnak.
Mindenképpen hozzáadott értéke a sorozatnak, legalábbis számomra, hogy spanyolul beszélnek benne, ami zene a fülnek, és hiába szól a Spanyol Királyi Pénzverde kirablásáról, egyrészt nagy és emberi igazságokat fogalmaz meg a maga módján, másrészt olyan jelenetek vannak benne, amikre legszívesebben azt mondanám, katartikusak. És tudjátok mit? Mondom is.
Hiába a lehető legaprólékosabban kidolgozott terv, ami minden változót próbál figyelembe venni, az emberi tényezővel egyszerűen nem lehet előre számolni. A legzseniálisabb agytröszt sem képes előre látni, hogy mi van, ha az érzelmek beleköpnek az ember levesébe. Márpedig beleköpnek. Hihetetlenül izgalmas történetszövés, kidolgozott jellemek, csodálatos színészek – a Casa de papel megríkat, felemel és néha megnevettet, de legfőképpen fogva tart. A Bella ciaót pedig, az olasz partizánéneket a film után soha nem fogod tudni borzongás nélkül végighallgatni.
És akkor még csak az első rablást néztem végig, nem is tudom, hány évad vagy rész, csak daráltam: next episode, next episode... de az annyira egyben van, és annyira eltelít, hogy a második felével még várok. A La casa de papelt a Netflixen keresd, és egyébként szinkronos változata is van, magyar címe: A nagy pénzrablás. Az előzetest mindenesetre spanyolul teszem ide :) És egy jó tanács: ha másnap reggel munkába kell menned, akkor ne hétköznap este kezdd el nézni.
M38
Kövess Peti
A héten fejeztem be a Mr. Robot című sorozatot, aminek minden percét imádtam, és szerencsére a végében sem kellett csalódnom, szerintem a történetet méltóképpen lezáró, zseniális befejezést kapott. A záró képsorok közben szabályosan a hideg futkosott a hátamon, amihez a közben felcsendülő zene is nagyban hozzájárult. Utána rákerestem, így kiderült, hogy az M38 nevű francia zenekar Outro című száma volt az. A sorozattal együtt még teljesebb élményt adott, de önmagában is elég különleges hangulata van – igaz, nem túl vidám, inkább melankolikus. Ha nyitottak vagytok a megszokottól eltérő vonalra, nektek is bátran ajánlom!
Ha kíváncsi vagy múlt heti kedvenceinkre, olvasd el ezt a cikkünket is!
