Karinthy Frigyes és Kosztolányi Dezső tagadhatatlanul a múlt század legszórakoztatóbb írópárosa volt, barátságuk közös csínytevéseikről vált híressé. Bátran állíthatjuk, hogy koruk legmesteribb telefonbetyárai voltak.
Karinthy Frigyes és Kosztolányi Dezső barátsága húszas éveik hajnalán kezdődött, és egy év különbséggel bekövetkezett halálukig tartott. Hamar megtaláltak a közös hangot – mindketten jól értettek a humor nyelvén –, és attól kezdve olyanok voltak, mint a borsó meg a héja. Barátságuk köré számtalan legenda szövődött, amelyek mindegyike egymás vagy környezetük megtréfálásáról szól.
Kosztolányi Dezsőné Karinthyról írt életrajzi könyvében elevenítette fel azokat az emlékezetes pillanatokat, amelyeket a két barát, mint két kamaszfiú, telefonbetyárkodással töltött.
A Kotányi-tréfa
Egy nap Karinthy és Kosztolányi a fejébe vette – ki tudja, miért –, hogy egymásnak ugrasztja a Kotányi-féle paprikavállalatot és a nagy bankvezért, Lánczy Leót. Kosztolányiné visszaemlékezése szerint sosem derült ki, hogyan csinálták, de sikerült nekik, és amikor kuncogva a fülükhez szorították a telefont csínytevésük közepette, csak egy riadt hangot hallottak a vonal túloldalán: „Igen, igen, tudjuk kérem, Lánczy Leó őméltósága, már érintkezésbe léptünk vele”. A két barát felettébb jól szórakozott a tréfán.
A lábakélt ezüstkanál
A két író sosem levelezett egymással, nem volt rá szükségük, hiszen többnyire minden napjukat együtt töltötték. Éppen ezért, ha egyikük a másiknak telefonált, az könnyen gyanút keltett volna. Szerencsére egyikük számára sem okozott nehézséget, hogy ilyenkor mások bőrébe bújva tréfálják meg egymást.
Egy éjjel megcsörrent a telefont Kosztolányiéknál. Férj és feleség hálóruhában pattant ki az ágyból, hogy kiderítsék, ki verte fel őket legédesebb álmukból. Az írót Doornból keresték. Kosztolányi nem sokkal azelőtt tért vissza európai körútjáról, amelyen II. Vilmos német császárt is meglátogatta a hollandiai Doornban.
A vonal túlfelén egy férfi szólt a telefonba, németül beszélt. Szabadkozott a kései zavarásért, majd bevallotta, hogy kényes ügyben hívja az írót, távozása után ugyanis eltűnt egy kanál az ezüst étkészletből, és mivel sehol nem találják, és senki sem vállalta magára az eltulajdonítását, őfelsége udvartartásának udvarmestere tisztelettel kéri, hogy juttassa vissza az eltulajdonított tárgyat.
Kosztolányi felkacagott, mert rájött, hogy barátja húzta csőbe. „Te marha, honnan beszélsz?” – kérdezte, és Kosztolányiné visszaemlékezése szerint „valami csúnyát is mondott még”. Nos, Karinthy egy baráti összejövetelről telefonált, amelyre ők is hivatalosak voltak, de végül nem mentek el.
A tisztelő
Persze ahogyan mondani szokás, a fagyi visszanyalt. Az író barátok tréfáit mindenki ismerte. Egy alkalommal barátjuk, Nagy Lajos vendégeskedett Kosztolányiéknál, amikor Karinthy telefonált. Nagy cinkosan összekacsintott Kosztolányival, és kérte, hadd beszéljen vele ő is.
„Egy tisztelőd van éppen nálam, szeretne néhány szót váltani veled” – mondta erre Kosztolányi a telefonba, aki mindig partner volt a csínyekben, főleg, ha a barátját ugrathatta. Nagy átvette a telefont: „Olvastam Karinthy úrnak most megjelent művét.”
A vonal végén Karinthy kihúzta magát. Kosztolányiné szerint hiú ember volt, várta a dicsérő szavakat. „Valóban? És ha szabad tudnom, mi a véleménye róla?” – kérdezte. „Azt, hogy ennél nagyobb marhaságot még nem olvastam” – vágta rá Nagy. Végül Kosztolányi átvette a kagylót, és megnyugtatta barátját, hogy csak tréfáltak.
Akasztják a hóhérokat
A népszerű és keresett írókat telefonon hívták meg egy debreceni előadásra, és megjelenésükért nagy összegű tiszteletdíjat ajánlottak fel. A két barát hajnalban kelt, hogy a megbeszélt időpontban, fél hétkor a Keleti pályaudvar első osztályú várótermében legyenek, ahol a rendezvény szervezőjével kellett volna találkozniuk.
Még azután is álmosan, dideregve rostokoltak a téli zimankóban, hogy kifutott a debreceni vonat. Délig vártak, aztán hazamentek. Sosem derült ki, hogy ki ültette fel őket, de Kosztolányi titkon mindig úgy hitte, hogy Karinthy állhat az átverés mögött.
