A 19. század elején Sir Samuel Hood parancsnok elfoglalt és erőddé alakított egy tengeri sziklát, így ellenőrizve több fontos hajózási útvonalat a Karib-tengeren.
1804-ben a franciák és az angolok háborúban álltak egymással. A brit haditengerészet nagy része azzal volt elfoglalva, hogy blokád alatt tartson különböző francia kikötőket, így akadályozva meg Napóleon tervezett invázióját. Egy kis csapat, amely mindössze két sorhajóból, hat fregattból és néhány kisebb hajóból állt, Sir Samuel Hood vezetésével azt a feladatot kapta, hogy a Karibi térség egyes részein védje meg a királynő érdekeit. A feladat nem volt könnyű, hiszen több mint 1600 négyzetkilométernyi területet kellett ellenőrzése alatt tartania. A parancsnoknak azonban zseniális ötlete támadt, amellyel megoldotta ezt a lehetetlennek tűnő problémát.
Gyémánt-szikla, a környék ura
Martinique egy kis sziget a Karib-tengeren, mindössze 1100 négyzetkilométer. Összehasonlításként ez Budapest területének nagyjából a kétszerese. A francia fennhatóság alatt álló sziget partjaitól csupán 3 kilométerre található az akkor még elhagyatott Gyémánt-szikla, amely nevét arról kapta, hogy a kicsapódott sótól bizonyos fényviszonyok között szemkápráztatóan csillog a felülete. Samuel Hood meglátta a 200 méter magas „szigetecske” stratégiai jelentőségét, aki ugyanis ezt a sziklát birtokolja, ellenőrzése alatt tudja tartani a környék kikötőit, és főbb hajózási útvonalait.
Úgy döntött, hogy erődöt alakít ki a sziklán, illetve a sziklában, hiszen a kőzetben rengeteg különböző méretű barlang található.
Ezeket megvizsgálva kiderült, hogy a barlangok meglepően szárazok és nagyok, így tökéletesen alkalmasak arra, hogy raktárként és alvóhelyiségként szolgáljanak.
Tengeri sziklából őfelsége hadihajója
A munkát azonnal megkezdték. Hood legnagyobb hajóját, a Centaurt lehorgonyozták a szikla mellett, és a parancsnok innen irányította a munkálatokat. A hadihajó hadnagya, James Wilkes Maurice vezetésével megkezdték az erőd kialakítását. Miután sikerült megmászni a szigetet, fémtüskékkel köteleket és hágcsókat rögzítettek a kőhöz, így alakítva ki egy már könnyebben és veszélytelenebbül járható útvonalat a csúcsra. További embereket tettek partra, köztük bányászokat, akik robbanóanyaggal kibővítették a barlangokat, és ácsokat, akik mólót építettek a kikötéshez. A szikla belsejében konyhát, műhelyt, víztározót és hálóhelyeket alakította ki. A matrózok priccseken, a tisztek sátrakban töltötték az éjszakákat.
Öt ágyút cipeltek föl
A szikla belsejét így már sikerült lakhatóvá tenni, ám a környék ellenőrzéséért még nem sokat tettek, márpedig ez volt a feladatuk. Hood és Maurice úgy döntött, hogy összesen öt ágyút helyeznek el a szikla különböző pontjain. Az még aránylag egyszerű feladat volt, hogy éppen csak a tengerszint felett, a sziget egymással átellenben levő végén két ágyút helyezzenek el. Az már nehezebbnek bizonyult, hogy a parancsnok tiszteletére Hood lövegének keresztelt ágyút egy 60 méter magasan elhelyezkedő barlangba cipeljék.
Ezek a fegyverek ugyanis egyenként 2500 kilogrammosak, 3 méter hosszúak voltak, és közel 12 kilogramm súlyú vasgolyókat lőttek ki.
És a feketeleves csak ezután következett: a szikla csúcsára két darab, egyenként 2000 kilogrammos löveget kellett felvontatni. John Eckstein német származású festő, a Centaur legénységének tagja visszaemlékezése szerint az első ágyút még egy teljes napba telt a csúcsra juttatni, ám a másodikkal már feleannyi idő alatt végeztek. 1804. március 1-jén az összes ágyú a helyére került, és őfelsége legújabb korvettje, a HMS Diamond Rock 120 fős legénységével és 4 hónapnyi ellátmánnyal bevetésre készen állt.
Élet a sziklán
A szigeten az élet alapvetően úgy telt, mint egy hadihajón. A napot ugyanúgy őrségekre osztották, és az idő múlását is egy hajóharanggal jelezték. A csúcs és a móló között kifeszített kötélre egy nagy hordót függesztettek, amelyet egy másik kötél segítségével lehetett vontatni. Ezt eredetileg arra készítették, hogy puskaport és ágyúgolyókat lehessen a fölső lövegekhez felvontatni, ám hamar rájöttek arra, hogy liftnek is remekül használható. Eckstein feljegyzései szerint a legénység szeretett itt szolgálni. Az biztos, hogy
az ellátmányra nem lehetett panaszuk, hiszen a közeli Martinique-ról rendszeresen érkeztek csónakok friss gyümölccsel és hallal megrakva.
A csúcsról remekül be lehetett látni az egész környéket. Egy kisebb, hatágyús hadihajó, a Fort Diamond azután is a sziklánál maradt, hogy Hood-parancsnok a Centaurral és a többi hajóval távozott, és Maurice-ra hagyta a vezetést. A Fort Diamond dolga elsősorban az volt, hogy a szikla ágyúinak támogatásával elfogja az arra járó hajókat. A matrózok szabadidejükben még kriketteztek is a barlangban. Később egy apró kórházat is kialakítottak az egyik barlangban, így sok brit hadihajó itt tette ki ápolásra szoruló sérültjeit.
Az angol pimaszság jelképe
A HMS Diamond Rock egy idő után Napóleon figyelmét is felkeltette. Annál is inkább, mert felesége, Jozefina francia császárné Martinique-on született és nevelkedett. Talán ezért is Napóleont egyre jobban zavarta a „brit pimaszságnak ezen szimbóluma”. Amikor Villeneuve admirálisnak sikerült hadiflottájával elhagynia a Földközi-tengert és kijutnia az Atlanti-óceánra, az egyik parancs, amit kapott, az volt, hogy bármi áron foglalja el a sziklát a britektől. A francia hadvezér hatalmas túlerővel érkezett Diamond Rockhoz. Valószínűleg mindenképp elfoglalta volna, ám még az is a kezére játszott, hogy Maurice-ék víztározójából rengeteg víz elfolyt egy repedésen keresztül, amelyet egy földrengés okozhatott. Ilyen körülmények között viszont nem volt kérdéses a konfliktus végkimenetele, azután pedig végképp nem, hogy a franciák megakadályozták, hogy a közeli Saint Lucia szigetéről vizet szerezzenek. Így is szép teljesítmény volt, hogy a szikla fölső részébe húzódva a védők három napon át kitartottak, és csak akkor adták meg magukat, amikor már a puskáikat is alig tudták fölemelni a kiszáradástól.
Ha még szívesen olvasnál történelmi érdekességekről, kattints ide!
