Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Kabos Gyula rengeteget dolgozott és szinte agyonhajszolta magát, ám anyagi nehézségein így sem tudott úrrá lenni. 1939-ben nagy reményekkel érkezett Amerikába – de keservesen csalódnia kellett.
1939. február 1-jén az angliai Southampton kikötőjében a francia hajózási társaság egyik óceánjárója várakozott. A Le Havre-ból induló Paris fedélzetére, huszonnégy utastársával együtt itt szállt fel egy 51 éves, magyar férfi is. Kabos Gyula – vagy ahogyan a hajó utaslistáján szerepel: Jules Kabos – feleségével, Marie Kabos-sal (azaz Puhalag Máriával) egy hét múlva, 1939. február 8-án érkezett meg New Yorkba. A hajótársaság dokumentumai szerint öt-hat hónapig terveztek maradni, de a színész soha nem tért vissza Magyarországra: két év múlva, 1941-ben New Yorkban meghalt.
Első fel-, azaz lelépés
Kabos Gyula nem egykönnyen szánta rá magát, hogy elhagyja Magyarországot. A budapesti, zsidó családban Kann Gyula néven született komikus titokban járt színiiskolába: bár szülei könyvelőnek szánták és kereskedelmi iskolába járatták, hamar megigézte a színház világa. 1902-ben lépett először színpadra a Népszínházban, s ahogy emlegette, ez valójában nem fellépés, hanem „lelépés” volt: egy operettben a lámpavivőt játszotta, de izgalmában a zenekari árokba lépett, ott pedig a brácsásra esett. „Szóval mindjárt a pályakezdeten azt csináltam, ami később is megmaradt szerepkörömnek: tragikus figurát alakítottam.
Komikus volt, mert nevettek az emberek – tragikus volt, mert úgy megütöttem magam, hogy utána két hétig nyomtam az ágyat”
– mondta később.
Irigyelte karakteres arcú kollégáit
Első színpadi sikereit Szabadkán aratta. Zombor és Nagyvárad után visszatért Budapestre, ahol a Király Színházban és a Fővárosi Orfeumban, valamint különböző kabarészínházakban lépett fel. Saját bevallása szerint fiatal színészként irigyelte karakteresebb megjelenésű kollégáit, akiknek „nagy orruk vagy valami más torzságuk” volt: „… amint beléptek a színpadra, az emberek már nevettek.
Ez így nagyon könnyű lehetett, és én kétségbeestem, mert akkoriban egészen rendes, szabályos gyerek voltam”.
Kabos Gyulát bántotta, hogy a közönség nem veszi komolyan
A közönség hamar megszerette a csetlő-botló kisember figuráját, amely rendszerint szereposztáskor neki jutott. A komikusszerep egyfelől gyorsan népszerűvé tette, másrészt viszont skatulyának is bizonyult – amiből később sok keserűsége is származott. Tolnay Klári elevenítette fel róla azt a történetet, amikor a Kabos által alakított súgó az egyik jelenetben megtudja, hogy az unokája meghalt, és egy francia sanzonnal búcsúzik tőle. „Szerepe szerint leül a súgólyukra, és úgy énekelte a dalt. Biztos sikert várt tőle. A bemutatón a közönség már akkor mosolygott, amikor Kabos kiült a súgólyukra, majd végignevette, és megtapsolta a dalt.
Kabos kijött a színpadról, csurgott a könnye: Nem megy – mondta, és átölelte a vállam. – A közönség nem vesz komolyan.”
1919-ben Nagyváradon feleségül vette Puhalag Máriát, aki hadiözvegyként egy kislányt hozott a házasságba. Hamarosan megszületett közös gyermekük, István, Kabos pedig az 1920-as években a Vígszínház és a Fővárosi Operettszínház színpadán játszott. Ez utóbbinak rövid ideig az igazgatója is volt, ám kollégái gázsiját jelentősen csökkentette, emiatt pedig népszerűtlenné vált köztük. Anyagi csődbe jutott, s ebből akkor sem tudott kilábalni, amikor keresett filmszínésszé vált.
Hiába volt a legfoglalkoztatottabb színész, anyagi gondokkal küzdött
Kabos Gyula az 30-as évek filmvígjátékainak legnagyobb sztárja volt. Filmjei - a Hyppolit, a lakáj; a Meseautó, az Ez a villa eladó és a Nászút féláron – a mai napig népszerűek, nyolc év alatt, 1939-es emigrációjáig negyvenöt filmben játszott. Rengeteget dolgozott, kávén és cigarettán élt, alig aludt, de az anyagi biztonságot nem tudta előteremteni: „Öt esztendeje se éjjelem, se nappalom.
Öt évvel ezelőtt támadt az a szerencsétlen gondolatom, hogy talán nekem sikerülhet valami nagyobb dolog.
Akkor vettem át az Operettszínházat – és megbuktam. Körülbelül 200 000 pengő adósság származott belőle. Azt nyögöm, és nem tudok kilábalni belőle” – nyilatkozta 1934-ben.
Nem akart Amerikába menni
Sikereinek híre az 1930-as években a tengerentúlra is eljutott. Többször hívták Amerikába, de Kabosnak – ahogy 1936-ban a Színházi Életnek fogalmazott – „nem volt elég lelkiereje aláírni a szerződést”.
„Isten tudja, hogy miért nem. Itt születtem ebben a városban, itt lettem valaki, itt szeretnek az emberek és szívesen nevetnek rajtam.”
Rendkívüli népszerűségét jól jelzi, hogy 1935-ben a Délibáb közönségszavazásán ő lett a legnépszerűbb férfi színész, Jávor Pált is megelőzve; 1937-ben pedig 15 (!) filmben játszott.
A közönség imádta a Kabos által megformált ügyefogyott figurákat, s nem zavarta az sem, hogy a színész többször célozgatott rá: alaptermészete egyébként a legkevésbé sem vidám: „Én egy nagyon szomorú ember vagyok, csak mániákusa vagyok a vidámságnak, és addig nem nyugszom, amíg nevető arcokat nem látok magam körül. De különben is, ma jókedvet csinálni – kötelesség, és akkor is nevetni kell, ha sírni szeretnék” – nyilatkozta 1934-ben.
Féltette a fiát
Az elharapózó antiszemitizmus és anyagi nehézségei miatt 1938-ban mégis rászánta magát az amerikai útra. A zsidótörvények kimondták, hogy a szellemi szabadfoglalkozású pályák mindössze húsz százalékát tölthetik be zsidók, megszaporodtak az antiszemita támadások, a színész pedig féltette a fiát: Istvánt Angliába küldte, s feleségével együtt 1939 januárjában szintén el hagyta Magyarországot. Néhány hét angliai tartózkodás után szálltak fel a Paris fedélzetére, Kabos magával vitte három filmjét, anyagot biztosítva előadóestjeihez.
"Istenem, de szép volna ott tölteni a nyarat!"
Amerika őt nem várta tárt karokkal. Alkalmi fellépéseken szórakoztatta az emigráns magyar közönséget, filmszerepet viszont nem kapott. Bizonyára úgy kalkulált, hogy néhány évig marad Amerikában, anyagilag egyenesbe jön , majd a háború végeztével visszatér Magyarországra. Az amerikai karrier azonban nem indult be, Angliában tanuló fiát pedig mindenképpen támogatni akarta. „Kedveseim, lent voltunk most egész St. Louis-ig, de nem volt nagyon érdemes. Ez az egész túra csak annyit jelentett, hogy tudtunk Pistának egyszer 100 dollárt, egyszer 80 dollárt küldeni, és a mi részünkre további 350-400 dollárt jövedelmezett, és mondjuk az 5 heti ellátást.
Szóval semmit! Ennyit odahaza krumplikapálással is meg lehet keresni”
– írta keserűen 1940- ben. Többi leveléből is a reményvesztettség árad: „Éjjel nappal utazunk, szörnyű munka, és sehol semmi. (…)
Mi újság? Voltatok már Siófokon? Istenem, de szép volna ott tölteni a nyarat!”
„… csupa feljelentő, áruló ez mind. Egymást megölnék egy kanál vízben. Itt akartam én, naiv lélek magyar célra pénzt összehozni és hazaküldeni, úgy örültem, milyen szép lesz, de ezek mindent megakadályoznak” – panaszkodott.
Elrontott sírfelirat
A megfeszített munka, a honvágy és a kudarcok megtették hatásukat egyébként is kizsigerelt szervezetére. Egy brooklyni színházban infarktust kapott, de utána sem tartotta be az orvosok által javasolt pihenőt. Harmadik szívrohama vitte el, 1941. október 6-án, 53 éves korában. Egy New Jersey-beli kisvárosban, Emersonban temették el, nevét pedig tévesen Kobas Gyulának írták. 1996-ban temették újra Budapesten. (Borítókép: Fortepan / Horváth József)
Ha szívesen olvasnál arról is, miért és hogyan tért vissza Páger Antal Magyarországra, ezt a cikket ajánljuk.
