Jókai életében három Rózának is fontos szerep jutott. A kissé kusza családi viszonyok az író halála után végképp elmérgesedtek.
Laborfalvi Róza mindössze húszéves volt, amikor a kor ünnepelt színésznőjét, Kántornét letaszítva a drámai hősnőnek kijáró jelképes trónról főszerepet kapott a Nemzeti Színházban. Nem akárki ajánlotta a direktor figyelmébe: Lendvay Márton, a Nemzeti Színház oszlopos tagja, akit – nem mellesleg – gyengéd szálak fűztek az ifjú színésznőhöz. Olyannyira, hogy 1836-ban viszonyukból egy kislány, Benke Róza született. (Mivel a szülők nem kötöttek házasságot, a kislányt anyja hivatalos vezetéknevén anyakönyvezték, Laborfalvi Róza valódi neve pedig Benke Judit volt).
Jókai három Rózája
A színésznő 1848. március 15-én találkozott először a nála nyolc évvel fiatalabb Jókaival, akinek egy kokárdát tűzött a kabátja hajtókájára. Alig fél év múlva összeházasodtak, annak ellenére, hogy a barátok (köztük Petőfi) és az író családja ellenezték kapcsolatukat. A forradalom bukása után azonban nagyon is sokat tett Jókaiért: bújtatta, menlevelet szerzett neki, és megmentette a felelősségre vonástól. Egészen az 1860-as évekig sikert sikerre halmozott a színpadon, vetélytársnője nem akadt, Jókai regényei pedig rendkívül népszerűek voltak, így nagypolgári színvonalon élhettek: Jókai villát vásárolt a Svábhegyen, szőlészkedett, szenvedéllyel vetette bele magát a gyümölcstermesztésbe, majd balatonfüredi villájában pihente ki az írás fáradalmait.
Benke Róza (II. Róza) szeretett volna édesanyja nyomdokaiba lépni, színésznői pályára vágyott, de nem bizonyult eléggé tehetségesnek. Felfigyelt viszont rá gróf Andrássy Gyula, akit kora legszebb férfijának tartottak, II. Róza 1861-ben, 25 évesen életet adott egy – ismét házasságon kívüli kapcsolatból születő – kislánynak, akit szintén Rózának kereszteltek. Csakúgy, mint Laborfalvi Róza lányáról, III. Róza létéről sem tudott az író a kislány 3 éves koráig.
Jókai tanította olvasni
„III. Róza szintén egy titok, vagy egy hazugság a házban, s nem jó, ha sok ilyen hazugság gyűlik össze. Születését nem szabad tudni senkinek, legkevésbé neki magának. (…) Nem szabad idegenek közé mennie, nem adták iskolába, se intézetbe, nem bocsátják sehová, nehogy megtudjon valamit” – írta Mikszáth Jókairól szóló könyvében. Édesanyja (II. Róza) még ugyanabban az évben életét vesztette, így a kislány Jókaiékhoz került, és abban a hiszemben nevelkedett, hogy a vér szerinti szüleivel él. Jókai sokat foglalkozott vele, megtanította írni, olvasni és rajzolni. Állítólag sokkal többet volt vele, mint nagyanyja, az akkor már fejfájásai miatt gyakran ingerlékeny Laborfalvi Róza, aki ekkortájt visszavonult a színpadról, és – ha hinni lehet a visszaemlékezéseknek – szörnyű féltékenységi jelenetekkel gyötörte az írót.
„A mi házunkban nevetés nem hangzott”
III. Róza kilencéves volt, amikor valaki elszólta magát, és a titokra fény derült. Jókai ekkor elindította az örökbefogadási eljárást, ami évekig elhúzódott. A családi légkör sem volt éppen meleg és szeretetteljes:
„Évek múltak, s a mi házunkban nevetés nem hangzott”
– emlékezett vissza fiatalkorára III. Róza, aki az örökbefogadás után hivatalosan is Jókai Róza lett. Jókai támogatta őt festői ambícióiban, Székely Bertalantól és Lotz Károlytól tanulhatott festeni, majd a müncheni festőakadémiára járt. 1888-ban feleségül ment Feszty Árpád festőművészhez, és Laborfalvi Róza halála (1886) után gondoskodott az idős Jókairól, aki a pár Bajza utcai villájába költözött. A nemzet lelkesen ünnepelte ötvenedik írói jubileumát, kitüntetésekkel halmozták el, műveit díszkiadásban jelentették meg.
A családi idill vége
1897 tavaszán egy fiatal lány kopogtatott be az írófejedelem ajtaján. A Nagy Bellaként bemutatkozó 16 éves lány arra kérte Jókait, segítsen neki abban, hogy színésznő lehessen. Olyannyira hatásosan szavalta el a Tetemre hívást, hogy az idős író homlokon csókolta, majd beprotezsálta a Nemzeti Színházba, majd amikor ott nem bizonyult elég tehetségesnek, Rákosi Szidi színiiskolájába. Jókai Róza és a család többi tagja nem nézte jó szemmel az egyre szorosabbnak tűnő pártfogói viszonyt (Jókai ekkor már a lapoknak is ajánlgatta az ifjú tehetséget, és szárnyra keltek a pletykák, hogy atyai barátságnál több is van a hetvenen túl lévő író és a tizenéves színésznő között). Bella naponta látogatta szobájában az agg írót, Jókai pedig élete „angyali jótevőjének” tartotta. A házasságot tervezték, amit Jókai Rózáék körmük szakadtáig elleneztek, de hiába: 1899. szeptember 16-án a különös pár egybekelt.
A frigy – leginkább az óriási korkülönbség miatt – jócskán borzolta a közvéleményt is, főként, miután kitudódott, hogy az író visszakozott volna a házasságtól, de Bella ekkor arra hivatkozva, hogy várandós, öngyilkossággal fenyegetőzött. Bella ezután visszavonult a színpadról, magukhoz vették az asszony anyját és két bátyját, és utazgattak Európa-szerte. Jókai vagyona igencsak megcsappant, a családtagok pedig, talán az örökséget féltve, talán Jókait, elmeorvosi vizsgálatot kezdeményeztek, amely végül kimondta, hogy az író „agyveleje már nem normális” – noha ennek írásaiban semmi jele nincs.
Vér szerint nem Jókai lánya
Jókai Róza és az idős nevelőapja kapcsolata egyre inkább elmérgesedett. Drámai jelenetekre is sor került: Róza a temetőben letépte anyja sírjáról a Jókai által ráhelyezett koszorút, meggyalázta. Az író bíróság elé citálta, és kijelentette: csak akkor tekint el a büntetés végrehajtásától, ha Róza nyilvánosan kijelenti: nem vér szerinti lánya. Ezek után nevelt lányát kizárta az örökségből, mondván, hogy életében már eleget támogatta. Az író 1904-ben bekövetkező halála után Jókai Róza megtámadta a végrendeletet, azt állítva, hogy Bella „legyalázta, leköpte, öngyilkossági kísérletig üldözte, ruháitól megfosztva fogolyként elzárta, éheztette” Jókait, de hiába: az író művei után befolyó összes jogdíj Nagy Bellára szállt. Egy peren kívüli egyezség értelmében azonban minden évben a Jókai-jogokból befolyó bevétel 10%-a Rózát illette.
Szegénység és pereskedés
1914-ben Feszty Árpád is meghalt, Jókai Róza nehéz helyzetbe került lányával, a tehetséges festő Feszty Masával együtt. A 20-as évekre olyannyira elszegényedtek, hogy eladták a Bajza utcai villát, megpróbálták értékesíteni a náluk maradt Jókai-kéziratokat, majd ismét beperelték az özvegyet. Ekkor kaptak egy összegben 12 000 pengőt, cserébe lemondtak a korábbi megállapodásban megbeszélt éves részesedésről.
Nélkülözésben éltek, maguk cipelték fel a fát Semmelweis utcai lakásuk negyedik emeletére. A műteremlakáson nyolc-tíz kóbor kutyával és macskával osztoztak, az állatokat a mélyen vallásos Masa hurcolta haza, aki szíve szerint apácának állt volna, de nem akarta magára hagyni idős édesanyját: mindennap végigsétáltak a Belvároson, szorosan fogva egymás kezét. (Kaptak ugyan jogot egy trafik üzemeltetésére, de sem ebből, sem festményeikből nem tudtakmegélni, és Jókai Róza írásos visszaemlékezései is csak mérsékelt sikert arattak.) 1936-ban Jókai Róza fázott a januári hidegben, bement a fürdőszobába melegedni. A kályha fölé hajolt, és egy kipattanó szikra lángra lobbantotta a ruháját. Sikoltására berohant a szomszéd szobában tartózkodó Masa, de Jókai Róza így is súlyos égési sérüléseket szenvedett. Négy nappal később belehalt sérüléseibe.
