Minden idők egyik legnagyobb atlétája, Jesse Owens négy aranyérmet szerzett az 1936-os berlini olimpián, és megmutatta, mennyire gyenge lábakon állnak (szó szerint) a nácik „árja felsőbbrendűségről” vallott nézetei. Miközben Európában hősként ünnepelték a színes bőrű futót, saját hazájában, az Egyesült Államokban állandó megkülönböztetésben volt része, még az amerikai elnök sem volt hajlandó fogadni bőrszíne miatt.
Nem utazhatott együtt a fehér sportolókkal
A berlini olimpia hőse többszörös hátrányból indult: James Cleveland Owens néven látta meg a napvilágot 1913-ban az amerikai Dél legkeményebb vidékén, Alabamában, ahol akkoriban még mindennaposnak számított a feketékkel szembeni gyűlölet és olykor tettlegességig fajuló megkülönböztetés. Nagyapja még rabszolgaként dolgozott, édesapja pedig egyszerű idénymunkásként igyekezett eltartani népes, tíz gyereket számláló családját. Hamarosan az ifjú Jesse-nek – aki becenevét állítólag onnét kapta, hogy miután családja Ohióba költözött, az új iskolában monogramján, J. C.-ként mutatkozott be, de erős déli akcentusa miatt a tanító „Jesse”-nek hallotta – is munkát kellett vállalnia, többek között cipészinasként, rakodómunkásként és zöldségszállítóként segített a családi betevő megszerzésében.
Owens középiskolás korában fedezte fel, mennyire élvezi a futást, az iskolai edző pedig meglátta a fiúban a tehetséget, és megengedte neki, hogy a szokásos iskola utáni edzések helyett (mivel ekkor dolgoznia kellett) a tanítás megkezdése előtt, kora reggel gyakorolhasson a pályán. A szorgalmas, kitartó edzés meghozta a jutalmát, Owens 15 évesen a középiskolások országos atlétikai bajnokságán két számban – magasugrásban és távolugrásban – is világcsúcsot állított fel, a következő években egymás után háromszor lett országos bajnok. Utolsó évében új középiskolai rekordot ért el, 20,7 másodperc alatt futotta le a 200 métert, 100 yardon pedig 9,4 másodperccel világcsúcsot futott.
Sporteredményeinek köszönhetően a fiatal atlétát felvették az Ohio Egyetemre, származása miatt azonban nem kaphatott ösztöndíjat, ezért továbbra is dolgoznia kellett a tanulás és a sport mellett, többek között pincérként, benzinkutasként és raktárosként teremtette elő a tandíjra szükséges összeget. Hiába ért el hihetetlen eredményeket – az 1935-ös egyetemi bajnokságon négy világrekordot állított fel, ő volt az első távolugró, aki 8 méternél messzebbre, 813 centire ugrott, mely csúcsot hosszú évekig senki sem tudta megdönteni –, nem utazhatott fehér sportolótársaival együtt a versenyekre, kizárólag feketéknek fenntartott éttermekben és szállodákban étkezhetett, illetve szállhatott meg.
Négy aranyéremmel zúzta össze a nácik álmait
Owens 1932-ben még nem, négy évvel később viszont bekerült az amerikai olimpiai csapatba, és a náci Németország fővárosában, Berlinben képviselhette hazáját. Többen, köztük fontos fekete polgárjogi aktivisták igyekeztek lebeszélni Owenst, hogy egy nyíltan rasszista diktatúra által rendezett világeseményen részt vegyen, legitimálva a nácizmust, ő azonban úgy gondolta, sikereivel élő egyenesben mutathatja meg a német rezsimnek, mire is képes a lenézett „alacsonyabb rendű faj”. Hiába próbálta Hitler az „árja német” atléták kultuszát sulykolni, a német közönség jelentős része igazi sztárként fogadta a színes bőrű Owenst (aki Európában a fehér olimpikonokkal együtt szállhatott meg), a cipőgyáros Adolf Dassler, az Adidas későbbi atyja, pedig jó reklámlehetőséget szimatolva ingyen felajánlotta neki legújabb futócipőit.
Az amerikai atléta végül csakugyan szétzúzta a náci vezér fehér felsőbbrendűségről alkotott vízióit, négy számban is diadalmaskodott, a 100 méteres síkfutást 10,3 másodperc alatt, a 200 métert pedig 20,7 másodperc alatt teljesítette, távolugrásban 807 centimétert ért el, és a 4 × 100 méteres aranyérmes váltócsapatnak is a tagja volt. Hasonló teljesítményre csak majdnem ötven évvel később volt képes honfitársa, Carl Lewis az 1984-es Los Angeles-i olimpián. „Slusszpoén”, hogy Owens a távolugrás versenyszám után a fotósok kedvéért ugrott még egy ráadást, amivel még a korábbinál is jobb eredményt, 820 centimétert ért el, és megdöntötte a fennálló világcsúcsot.
A közismert legenda szerint Hitler távol maradt az éremátadási ceremóniától, hogy ne kelljen Owensnek gratulálnia és kezet fognia vele, az atléta sztár azonban cáfolta mindezt, azt állította, ugyan tényleg nem fogtak kezet, a Führer a páholyából integetve gratulált neki. Egy másik történet úgy tartja, Hitler titokban a színfalak mögött mégis találkozott a bajnokkal, ezt azonban semmilyen bizonyíték nem támasztja alá. Jesse Owens a berlini olimpia sztárjaként vonult be a történelembe, aki megleckéztette a náci diktátort, és az egyenjogúságot hirdette a világnak, az Egyesült Államokba hazatérve azonban a csillogásból hirtelen visszakerült a mindennapok szomorú valóságába.
Bőrszíne miatt nem hívták meg a Fehér Házba
A New York-i Waldorf Astoria Szállóban az olimpikonok tiszteletére rendezett fogadáson Owens csak a teherliftet használhatta, és fehér sportolótársaival ellentétben Franklin Delano Roosevelt elnök nem hívta meg őt a Fehér Házba, sőt, még gratuláló táviratot sem küldött részére. Az elnök politikai megfontolásból zárkózott el országa legkiválóbb sportolójának elismerésétől, úgy gondolta, jelentős mennyiségű szavazót veszítene a déli államokban, ha keblére ölelné Owenst. Így viszont egy szavazót bizonyíthatóan sikerült veszítenie, a mélyen megsértett Owens az ősszel rendezett választásokon nyíltan Roosevelt republikánus ellenfele, Alf Landon mellett kampányolt.
Az olimpikon sztár további sorsa nem alakult igazán sikeresen, nem sokkal hazatérése után az atlétikai szövetség megvonta tőle az amatőr státuszt, ezért nem szerepelhetett amatőr versenyeken, a botrány miatt pedig reklám- és szponzorációs szerződéseinek többségét is elveszítette. Egy időben a detroiti Ford autógyár személyzeti részlegén dolgozott, próbálkozott dzsessz-zenéléssel is, illetve cirkuszokban, különböző rendezvényeken szórakoztatta a közönséget, egyszer még egy versenyló ellen is kiállt, és megnyerte az összecsapást. Kritikusainak úgy vágott vissza: „igaz, hogy van négy aranyérmem, de megenni nem tudom őket”.
Csak évtizedekkel később kapta meg a neki kijáró elismerést
Az amerikai állam csak évtizedekkel később „fedezte fel” Owenst, és kezdte értékelni a teljesítményét, első állami kitüntetését csak 1955-ben nyerte el, amikor Dwight Eisenhower elnök sportnagyköveti címet adományozott neki. Ebben a minőségében Owens világszerte, többek között az 1960-as római olimpián is képviselte Amerikát, később, a feketék polgárjogi küzdelmeinek időszakában pedig személye fontos jelképpé vált. Végül megkapta a két legmagasabb polgári kitüntetést is, Gerald Ford elnöktől 1976-ban az Elnöki Szabadság Érdemrendet, George Bushtól pedig 1990-ben posztumusz a Kongresszusi Aranyérmet.
A berlini olimpia legendás atlétája 1980. március 31-én, 66 éves korában hunyt el az Arizona állambeli Tucsonban, agresszív tüdőrák következtében, mellyel akkor már egy éve küzdött (harmincas éveitől kezdve naponta elszívott egy doboz cigarettát). Az 1936-os olimpiai csapat színes bőrű tagjait ért megkülönböztetésért Barack Obama elnök igyekezett bocsánatot kérni, gesztusként meghívta az egykori atléták rokonait, leszármazottait a Fehér Házba egy díszfogadásra.
