A világ legintrovertáltabb embere címet bátor szívvel odaítélhetjük William John Cavendish-Scott-Bentincknek, Portland hercegének: a furcsaságairól ismert 19. századi brit arisztokrata annyira szerette a magányt, és olyan mértékben kerülte az embereket, hogy kilométeres alagutakat ásatott, nehogy bárkivel találkoznia kelljen, ha sétára indul birtokán.
Az 1800-ban, Londonban született Bentinck másodszülöttként jött világra, vagyis családja hatalmas nottinghamshire-i birtokát és apja székét a brit parlament felsőházában eredetileg bátyja örökölte volna, míg őt katonai pályára szánták. A fiatalember ugyan intelligensnek és műveltnek számított, korán megmutatkozott rendkívül introvertált természete, gyakran érezte magát letargikusnak, és igyekezett kerülni a társaságot, nem járt se bálokba, se klubokba, kizárólag három szenvedélyének, a kertészkedésnek, az operának és a lóversenynek hódolt (utóbbi kettőnek természetesen elszeparált bokszokban).
Nem is köszönhettek neki a szolgálói
A sors mégis úgy hozta, hogy mivel Bentinck bátyja korán elhunyt, apja halála után, 1854-ben mindent ő örökölt, beleértve a hatalmas, 22 hektáros birtokot, rajta a pompás hercegi kastéllyal. Utóbbit az új tulajdonos alaposan átalakíttatta, pénzt és munkaerőt nem kímélve 120 méter hosszú istállót építtetett, melyben 100 lovat tartott, óriási ebédlőt húzatott fel, a kertet pedig több száz méter hosszú fallal vette körül, nehogy bárki véletlenül belásson, amikor kedvenc időtöltését végzi, vagyis gyümölcsöseivel foglalatoskodik.
A hercegen – aki sohasem nősült meg – a birtok tulajdonba vétele után még jobban elhatalmasodott extrém introvertáltsága. Az elbeszélések szerint a személyzet tagjai nem szólhattak munkaadójukhoz, sőt, szoborrá kellett merevedniük, amikor elhaladt mellettük, egyedül személyes inasa elegyedhetett szóba Bentinckkel, és ő volt az egyetlen ember, aki beléphetett a herceg privát lakosztályába. Idegenek véletlenül sem látogathatták meg a birtokot, melynek ura még az orvosával is kizárólag postai úton érintkezett, nem beszélve a különböző politikusokról, a vagyont kezelő ügyvédekről és az üzleti partnerekről.
Bentinck ritkán hagyta el a birtokot, többnyire éjszaka, ilyenkor egy cselédnő kísérte el, aki lámpással világította számára az utat – szigorúan 40 yarddal (37 méterrel) munkaadója előtt haladva, egy centivel sem közelebb lépve hozzá. Azon ritka alkalmakkor, amikor a herceg nappal is kimerészkedett a világba, dupla felöltőt, egy hatalmas, csúcsos kalapot és az arca nagy részét eltakaró gallért viselt, és esernyőt vitt magával, melyet pajzsként maga elé emelt, amikor valaki ne adj' isten meg akarta szólítani.
Bálterem és csillagvizsgáló is volt a föld alatti komplexumban
Hősünk legőrültebb és legnagyobb szabású építkezése még azokat is meglepte, akik tisztában voltak rendkívül különös természetével: Bentinck egy idő után megelégelte, hogy saját birtokán sem lehet egyedül, hiszen folyton a személyzet valamely tagjába ütközik, ezért egy hatalmas alagútrendszert építtetett a birtok alatt, melynek segítségével teljesen észrevétlenül közlekedhet. Az összesen mintegy 24 kilométernyi alagút kiásásához több mint 1000 munkást fogadott fel, akiknek természetesen megtiltotta, hogy akár csak köszönjenek is neki – állítólag egyikük kalapot emelt, amikor meglátta a feléje közeledő herceget, ezért azonnal kirúgták –, a belső szerkezet kiépítéséhez pedig kivágatta a birtok több száz tölgyfáját, melyeket még az apja ültetett.
Morózus természete dacára Bentinck rendkívül hálás munkaadónak bizonyult, ugyan munkásai még a tekintetét is szigorúan kerülték, busás fizetést, ingyenes orvosi ellátást, egy elegáns kalapot és egy szamarat, haláluk esetén pedig özvegyeik jelentős kárpótlást kaptak a hercegtől, akinek nevét a környékbeliek még évtizedekkel később is hálával emlegették. A masszív alagutak a birtok összes fontosabb épületét és helyiségét összekötötték egymással, sőt, egy alagút a közeli vasútállomásra vezetett, hogy a tulajdonos észrevétlenül odajuthasson, ha esetleg utazni támad kedve. Az alagutakba titkos csapóajtókon keresztül lehetett lejutni, mely megoldásra Bentinck különösen büszke volt: így ugyanis még a személyzet sem tudhatta, éppen hol tartózkodik.
Az alagutak többsége olyan széles volt, hogy egy csoportnyi ember is biztonságosan átsétálhatott volna rajtuk, némelyik akár még hintókat is képes lett volna fogadni; a világításról akkoriban csúcstechnológiának számító gázlámpák gondoskodtak. Bentinck több impozáns föld alatti helyiséget is kialakíttatott, köztük könyvtárat, biliárdszobát, üvegtetős csillagvizsgálót és egy gigantikus báltermet, melybe akár 20 ember szállítására is képes lift vezetett a felszínről – azonban mondani sem kell, soha egyetlen vendéget sem hívtak meg, és egyetlen bált sem rendeztek itt. A föld alatti termeket, csakúgy, mint a kastély és a birtok fontosabb helyiségeinek falait, rózsaszínre festették, ugyanis ez volt a tulajdonos kedvenc színe.
Halála után azt állították, titokban kettős életet élt
William John Bentinck, a különc herceg 1879-ben, 79 éves korában hunyt el, masszív vagyona és birtoka ezután unokatestvérére, William Cavendish-Bentinckre szállt, aki igen rozoga állapotban vette át az utóbbit. Mivel hősünk utolsó éveiben már ki sem mozdult ötszobás privát lakosztályából, kizárólag ez a néhány helyiség maradt lakható állapotban; 1900-ban végül egy tűzvész pusztította el a néhai tulajdonos által felhúzott épületek, helyiségek többségét. A birtok napjainkban a turisták által is látogatható, az alagutak állapota miatt azonban tilos és életveszélyes bárkinek is lemerészkednie a furcsa föld alatti világba.
Évtizedekkel Bentinck herceg halálát követően, 1897-ben különös botrány járta be a brit sajtót: egy Anna Maria Druce nevű özvegyasszony azt állította, a herceg évtizedeken keresztül kettős életet élt, Thomas Charles Druce néven Londonban kárpitosmesterként dolgozott, megnősült, és egy fia született, utóbbi volt az ő néhai férje. Az asszony szerint egykori apósa 1864-ben megunta a kettős életet, és eljátszotta a saját halálát, hogy többet ne kelljen a fővárosban élnie a családjával, teljes idejét nottinghamshire-i birtokán tölthesse.
Néhány évvel később az állítólagos menyet elmegyógyintézetbe zárták, fia, George Hollamby Druce azonban továbbra is azt állította, hogy Bentinck herceg törvényes örököse, és jogi úton kívánta megkaparintani a szerinte őt megillető vagyont és birtokot. Hosszas pereskedés után, 1907-ben a bíróság véglegesen elutasította George Druce keresetét, azonban máig rejtély, vajon volt-e bármi igazság a férfi és édesanyja által előadott különös történetben.
