Illyés Gyula még az 1980-as években is kapott fenyegető üzeneteket, amelyekben őt és feleségét, Kozmutza Flórát tették felelőssé József Attila haláláért.
„Flórába az első pillantásra olyan szerelmes lettem, hogy nem megforrósodott, hanem megfagyott a szívem. Nős voltam ugyanis. A pillantás előtt is már ismertem. De csak a hangjáról, s az is – Márta, Sárköziné később órákig beszélt, hogy milyen elragadó alt hang az – megejtett. Mert úgy történt, hogy sötétben találkoztunk.Feleségem unokanővérével (…) látogatóba jöttek hozzánk, hozzám, Rorschach-tesztet csinálni. De késtek, s nekem dolgom lévén, elindultam hazulról. Kint laktunk a Farkasréten, a hegyekben. A villamosmegálló előtt jöttek velem szemben (...). A decemberi alkonyatban épp csak alakjukat láttam. Fordultam hát velük vissza. Így történt, hogy otthon, a szobámban a villanyt fölgyújtva láthattam először Flóra arcát és tekintetét. És kaptam szívembe azt a végzetes ütést” – írta Naplójába 1961-ben Illyés Gyula élete talán legmeghatározóbb találkozásáról.
Ez a bizonyos első találkozás 1936 végén történt. Illyés ekkor már nyolc éve volt a fiatal költőnemzedék egyik legismertebb tagja: négyszer kapta meg a Baumgartner-díjat, évente jelentek meg kötetei, szoros barátságban állt nemzedéke legkiemelkedőbb alkotóival: Kodolányi Jánossal, Szabó Lőrinccel, és 1928 óta József Attilával is. Nagy utat tett meg: pásztorok és juhászok leszármazottjából a Kádár-korszak irodalmi életének nemcsak egyik legmeghatározóbb alakja, hanem a hatalom birtokosa és megtestesítője is lett.
Egy mezítlábas parasztgyerek
A Tolna megyei Felsőrácegrespuszta, Illyés szülőfaluja a 20. század elején háromszáz fős falucska volt, amit egyetlen, nyáron poros, télen sáros-dagonyás út szelt ketté. Ezen játszadoztak, Illyéssel együtt – aki akkor még Illés Gyula volt, y nélkül – a mezítlábas parasztgyerekek. Szüleivel, magányos és indulatos apjával, könyveket szerető anyjával és három testvérével együtt egy kerítés nélküli, zsindelyes tetős, döngölt padlós házban lakott. Nem nyomorban, talán inkább tisztes szegénységben. Tüskés Tibor Illyésről szóló életrajzi munkájában megemlíti, hogy a gyermek Illyés fájós fogát édesapja húzta ki, és ugyancsak ő volt, aki egy bicskával „megműtötte”, amikor szálka ment a körme alá.
"Magamnak való, kicsit mulya gyerek"
Illyés, akárcsak a többi pusztai gyerek, kivette a részét a ház körüli munkákból is: őrizte az állatokat vagy éppen szőlőt kötözött, a családi összejöveteleken pedig magába szívta a magyar népköltészetet. Szerencséjére szülei támogatták, hogy tanuljon, de a falusi iskolában csak írni-olvasni tanult meg, számolni nem: állítólag még az érettségin is problémái akadtak a szorzótáblával. Később „magamnak való, kicsi mulya gyerek”-ként emlékezett vissza akkori önmagára. Apja 1912-ben összeveszett Apponyi gróffal, kocsmát bérelt Simontornyán, így a család is odaköltözött. Nem sokon múlott, hogy Illyés Gyula is kocsmáros legyen, végül azonban beíratták a dombóvári katolikus főgimnáziumba, de ott sokszor gúnyolták erős tájszólása („Egyenest húzok a bé és áff pontok között”) és döcögős tanulmányi eredménye miatt. Az első év után tanulmányait Bonyhádon folytatta, ekkor már rendszeresen írt verseket.
Bányász és rakodómunkás volt Párizsban
Szülei kapcsolata időközben megromlott, különváltak. Gyula édesanyjával együtt 1916-ban az első világháború lázában égő Budapestre költözött, ahol 1918-tól kezdve be kapcsolódott a baloldali ifjúsági mozgalmakba. Felsőkereskedelmi iskolában tanult, 1921-ben érettségizett, majd beiratkozott a budapesti Bölcsészkar magyar–francia szakára, de még a tanévkezdés előtt Bécsbe emigrált: sejtette, hogy baloldali kapcsolatai miatt üldözni fogják. Bécsből Berlinbe, onnan Luxemburgba, majd Párizsba utazott, ahol végül négy évet töltött. Fizikai munkákból tartotta fenn magát: volt bányász, rakodómunkás, könyvkötő, miközben bekapcsolódott a párizsi emigránsok munkásmozgalmi köreibe, és az avantgárd művésze k közül is többeket megismert. Verseit közölték az emigráns és francia lapok is.
A sikeres író és felesége
1926-ban tért haza, miután hírül vette, hogy amnesztiát kapott. 1927-től kezdve a Nyugat hasábjain publikálhatott, ugyancsak a Nyugat kiadásában jelent meg első kötete, 1928-ban. A siker innentől kezdve szinte töretlen volt: a 30-as években évente jelentek meg kötetei, négyszer kapott Baumgartner-díjat, 1936-ban megjelent Puszták népe című, saját gyermekkori környezetét bemutató szociográfiája. 1931-ben megnősült: Juvancz Irma tornatanárnőt vette feleségül. Bár régóta ismerték egymást (Irma édesapja matematikára tanította Illyést), házasságuk mégsem bizonyult tartósnak: egyre többet voltak külön, sőt, külön is költöztek.
„Házasságom nem volt boldogtalan. Épp csak nem nekem való.
Feleségem (...) szép, okos lány volt, önfeláldozó asszony lett. De előző évben én már – mert oly sötét hangulatba merültem – egész télen külön laktam, lent a Metropol nevű zugszállóban” – vallotta Naplójában. A válást formálisan 1938-ban mondták ki.
Házassága Kozmutza Flórával
Noha Illyés első látásra szerelmes lett Kozmutza Flórába, csak József Attila halála után kezdtek ismét találkozgatni. „Sétálgattak, beszélgettek, egy kávéházban angolul tanultak egy Dickens-novella segítségével” – idézi fel megismerkedésüket Vasy Géza irodalomtörténész. 1939. szeptember 9-én házasságot kötöttek, de Flóra, talán azért is, mert József Attila halála után a kortársak rájuk (is) mutogattak mint bűnbakokra, távol tartotta magát az irodalomtól – például nem járt el férjével Babitsékhoz sem. Illyés irodalmi csillaga megállíthatatlanul ívelt fölfelé: előbb a Nyugat társszerkesztője, majd Babits halála után a lap örökébe lépő Magyar Csillag főszerkesztője lett.
A világháború évei - és ami utána jött
1944-ben bujkálnia kellett: barátjával, Németh Lászlóval együtt Gödön rejtőzködött, majd vidéki rokonaihoz menekült. „Negyvennégyben bujkálnom kellett. Az igazi kín az volt, hogy embereknek ezzel gondot okozok.
Az egyik Veszprém megyei faluban heteket töltöttem egy kamrában. Életemben annyi befőttet nem ettem”
– mondta el 1971-ben egy interjúban. 1944 karácsonya az ostromlott Budapesten érte: „Mi Tihanyban akartuk végigélni, itt szinte semmi élelmünk nem volt. Aztán idekeveredett egy fehér ló. Nekem mezőgazdasági álmaim támadtak, de Némethék megbeszélték egy orosz katonával a lelövését. Azt a fehér lovat ettük hosszú ideig.”
1945-ben tagjai közé választotta az Ideiglenes Nemzetgyűlés, majd a Nemzeti Parasztpárt színeiben bejutott a parlamentbe. Közben – névleg legalábbis – a Válasz szerkesztője volt, a kommunizmus előretörésével azonban a folyóirat körül elfogyott a levegő. 1948-ban visszavonult a közélettől és a politikától, ekkoriban legszívesebben felesége tihanyi nyaralójában tartózkodott. 1953-ban jelentette meg mind máig közkedvelt, Hetvenhét magyar népmese című antológiáját, 1956 októberében pedig megírta Egy mondat a zsarnokságról című, talán legismertebb versét – amely a forradalom leverése után természetesen sehol nem jelenhetett meg nyomtatásban.
Illyés Gyula, a megalkuvó?
Illyést 56-os szerepe miatt a Kádár-éra első néhány évében a hatalom ellenségként kezelte. A konszolidáció éveiben Kádár János és Aczél György hosszan győzködték, hogy „tegye le a garast”. Végül letette, és ismét a legnépszerűbb és legismertebb írók egyike lett, de ez nem feltétlenül nyerte el mindenki tetszését: egyesek megalkuvással vádolták, sőt, 1962- ben, nyugat-európai körútja alatt egy külföldi újságíró „politikailag kétkulacsosnak, körmönfont, ravaszdi fickónak nevezte”. Illyés valóban csak óvatosan politizált:
„Nem merek már az olvasók közé menni, mert alig lehet az embereket visszatartani, hogy ne adjanak rokonszenvüknek és ellenzéki érzelmüknek hangot, amiből könnyen bajok támadhatnak”
– írta a Naplóba.
"Nem tudom, kivel állok szemben"
1965-ben és 1966-ban Nobel-díjra jelölték, ezt azonban végül nem kapta meg, amit annyira nem is bánt: „(…) a megkönnyebbülés a dominálóbb. Nem kell frakkot ölteni, utazni, fényképezkedni, nyilatkozgatni” – írta. „Húsz évvel ezelőtt több nyoma maradt volna ennek a – mindenki részéről csak jó akaratú – bolondjártatásnak (hogy már a Nobel-díjjal terveim is voltak), de mára a hiszékenységemen is csak mosolygok. Flóra főleg!
Mennyi kellemetlenséget, izgalmat hozott volna az a nem nekünk való politikai gesztus!”
A 60-as évek végén megjelent életműsorozata, 1969-ben Illyést megválasztották a Nemzetközi PEN Club egyik alelnökévé. 1970-ben harmadszor is megkapta a Kossuth-díjat, rendszeresen részt vett az Aczél György-féle vacsorákon – ha éppen nem ő maga adta a vacsorát. Írásait ugyanakkor változatlanul cenzúrázták: „Nem tudom, kivel állok szemben: kik döntik el, hogy írásaimból mit kell kihagyni? És milyen meggondolásból? Ez a legfárasztóbb ebben a küzdelemben. Védekezésem az lehetne, hogy akkor semmit sem engedek megjelenni. Nem írom meg azt a keveset sem – amit mégiscsak kötelességem megírnom, ha nyugodtan akarok aludni.”
Illyés Gyula 1983-ban, hosszú betegeskedés után hunyt el. Élete utolsó éveiben többször is megfogalmazta, szerinte mi a probléma a magyarországi viszonyokkal: „ Egyszerű felfogásom szerint – hogy összefoglaljam »ars poeticámat« – a jó társadalom úgy halad, mint a római harci szekér. Két kereke van: az egyik a politika, a közélet; a másik a szellemi, s ebben művészeti élet. Akármelyik kihagy, vagy nem jó ritmusban halad, akkor megbillen a szekér. Nagy baj, ha a politika veszi át a művészet feladatát: diktál neki; éppoly hiba, hogyha a művészetre hárul a politika dolga. Magyarországon gyakran ez történt; nemcsak nálunk: minden olyan országban, amelynek nincs államisága, vagy azt elveszíti.” (Borítókép: Fortepan / Hunyady József)
Ha kíváncsi vagy, Illyés Gyulán és József Attilán kívül melyik költőnk múzsája volt még Kozmutza Flóra, ezt a cikket ajánljuk.
