A belső-mongóliai Hohhot város határában egy hatalmas kurgán áll, a földhalom egy királynőt rejt. Vang Csao-csün egykor a kínai császár ágyasa volt, akit egy hun uralkodónak ajándékoztak, mert azt hitték, túl csúf ahhoz, hogy a császár szeme elé kerülhessen. Ennél nagyobbat nem is tévedhettek volna.
Közel ötszáz esztendeig uralkodott Kína felett a Han-dinasztia időszámításunk kezdetének idején. Ez volt az az időszak, amikor a keleti birodalom államvallássá tette a konfucianizmust, amikor az uralkodók egymás után felszámolták a helyi kiskirályok apró birodalmait, s uralmuk utolsó évtizedeire végleg legyőzték az ország határait nyugatról és északról is fenyegető keleti hunokat (hsziungnu), akik ekkoriban a Bajkál-tó és az Orhon vidékének környékén verték fel fő szálláshelyüket.
Élt ebben az időszakban egy kínai császár, aki az akkor még komoly fenyegetést jelentő lovas nomád nép barátságát egyik ágyasával kívánta megváltani. Történetünk most erről az asszonyról szól, aki még kétezer évvel halála után is élő legenda a Kínai Népköztársaság belső-mongol tartományában megmaradt, pár százezer mongol számára, akik a mai napig az ázsiai hunok, a hsziungnuk leszármazottainak – és távoli rokonainknak – tekintik magukat.
Nem fizette le az udvari festőt, aki bosszúból csúnyának festette meg
Vang Csao-csün a Nyugati Han Birodalom egyik apró falujából, a mai Hebeiben található Baopinből származott. Apja a térség egyik előkelősége volt, meglehetősen idős, mire lánya, akit akkor még Vang Csiangnak neveztek, meglátta a napvilágot. Idős kora okán egyetlen leányát igazgyöngynek tekintette, a korszak szokásaihoz mérten meglehetősen különc módon támogatta abban, hogy a kínai tudósok mind a négy művészeti ágában jártasságra tehessen szert.
Játszott pipán és kucsinon – mindkettő tradicionális kínai húros hangszer –, jeleskedett a veicsi nevű, sakkhoz hasonló stratégiai játékban, a kalligráfiában és a festészetben is.
Kr. e. 36-ot írtunk akkoriban Európában, amikor Jüan császár a szélrózsa minden irányába elküldte udvaroncait, hogy gyűjtsék össze számára a birodalom legszebb lányait az ágyasok kiválasztásának ceremóniájára. Vang Csao-csünt a megye legszebbjének tartották, így nem volt kérdés, hogy őt éri az a megtiszteltetés, hogy a császár ágyasainak kiválasztásakor megmérettetheti magát, hiába ellenkezett apja, mondván, lánya még túl fiatal ehhez.
Talán fiatalságában keresendő az oka annak, hogy hiába volt gyönyörű, mégsem került soha Jüan császár színe elé. Vang Csao-csün ugyanis annyira magabiztos volt szépségét és tudását illetően, hogy az egyetlen volt az összes akkor érkező lány között, aki megtagadta, hogy megvesztegesse az udvari festőt. Szokás volt ugyanis, hogy a palotába érkező lányok busásan megjutalmazták Mao Jansut, a császár portrérajzolóját, hogy minél szebbnek ábrázolja őket. A császár ugyanis a portrék alapján választotta ki az ágyasok közül feleségeit, illetve azokat, akiket később éjszakai látogatásaival megtisztelt.
Mao Jansu megsértődött, és a legenda szerint könnyeket festett a lány portréjára, aki így sosem került ki az ágyasházakból, s egyszer sem találkozott az uralkodóval egészen addig a pillanatig, amikor a palotából búcsúznia kellett.
A hun királynak adta feleségül, mert azt hitte, hogy csúnya
Valószínűleg eddigre már rájött Vang Csao-csün, hogy azzal az elmulasztott borravalóval életét végleg megpecsételte, s haláláig magányosan tengődik majd a többi, elhanyagolt ágyas között.
Kr. e. 33-ban azonban az akkori hunok uralkodója, Hu Hanje a császárhoz látogatott egy békeszerződés miatt. A kínai császár már egy ideje támogatta az ifjú hun vezetőt, aki lassan, de biztosan egyesítette a törzseket, s békét ígért a két nemzet között. Azt remélte, a kínai császár ennek zálogaként saját lányát adja hozzá feleségül, azonban Jüannak esze ágában sem volt saját vérét hun kézre adni.
Felajánlotta a palota összes asszonyának, lányának, ágyasainak, szolgálóknak egyaránt, hogy játsszák el lánya szerepét, amivel megváltják majd szabadságukat, és életük végéig gazdagságban élhetnek – a veszélyes hírű lovas nomádok közé azonban egy sem mert volna beházasodni, még a legutolsó cseléd is inkább a szolgálatot választotta ahelyett, hogy eljátssza a kínai császár lányának szerepét.
[neon-image id="29158" is_popup="False"][/neon-image]A császár ekkor a legenda – egyik verziója – szerint úgy döntött, azt a nőt adja oda a hun királynak feleségül, aki neki úgysem kellene, a portréja alapján a legcsúnyábbikat, s a választásra anyját kérte meg. Hatalmas döbbenet ült ki a beszámolók alapján arcára, amikor rájött, festője átejtette, és valójában kertje legszebb virágát ajándékozta oda éppen a tartós béke zálogaként Hu Hanjének. Mivel szavát már nem vonhatta vissza, bosszúból kivégeztette Mao Jansut.
A legenda szerint Hu Hanje és Vang Csao-csün nagy szerelemben és boldogságban éltek egészen a király halálig, két fiuk és három lányuk született. Hu Hanje halála után annak öccse, Ninghu Jen-ce vette feleségül a levirátus szokásának megfelelően. Nekik két lányuk született. Hu Hanje és Csao Csün idősebbik fia az apja által megszervezett birodalom egyik híres uralkodója lett.
Az asszony a kínai drámaírás egyik jeles szereplőjévé vált, több mint 700 verset, 40 drámát, festmények tucatját tartják számon, melyet mind ő ihletett, több mint 500 művész foglalkozott életével. Sírja Belső-Mongólia egyik leglátogatottabb kurgánja ma is, állítólag nem véletlen, hogy Dzsingisz kán feltételezett, de mindmáig rejtett nyughelye is a közelben található.
Az ő ükunokájáról, a harcos hercegnőről ide kattintva olvashatsz.
