Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Minden idők egyik legfantasztikusabb túléléstörténete játszódott le 1971 karácsonyán a perui dzsungelben: a 17 éves Juliane Koepcke háromezer méteres zuhanást élt túl csodával határos módon, miután viharba került és a levegőben darabokra esett a repülő, melyen utazott. A kamasz lány 11 napon keresztül saját leleményességére hagyatkozva vándorolt a kietlen őserdőben, és komolyabb sérülés nélkül vészelte át a katasztrófát.
Juliane Koepcke 1954. október 10-én született Limában nyugatnémet ornitológus és zoológus szülők egyetlen gyermekeként, akik azért költöztek a dél-amerikai országba, hogy a helyi esőerdők élővilágát tanulmányozzák. Kamaszként Juliane a tanév nagy részét a fővárosban töltötte, nyaranta azonban a szüleivel élt az amazóniai dzsungelben az általuk létrehozott, Panguana névre keresztelt kutatóállomáson – itt behatóan megismerkedett az őserdővel és azokkal a túlélési technikákkal, melyek lehetővé teszik a dzsungelben való huzamosabb tartózkodást. Mindez néhány évvel később rendkívül hasznosnak bizonyult számára, amikor egy tragikus szerencsétlenség kellős közepén találta magát.
1971 decemberének végén Juliane sikerrel letette az érettségi vizsgát – a terv szerint az utolsó vizsganapot követően édesanyjával azonnal Limából a dzsungelbe repültek volna, hogy csatlakozzanak az ott tartózkodó családfőhöz, a lány azonban meggyőzte anyját, hogy később induljanak, hadd vehessen részt a december 22-én és 23-án tartott ballagási ünnepségeken.
Így csak a következő napon, december 24-én reggel tudtak repülőre szállni, baljós körülmények közepette: a főváros repterén hatalmas tömeg zsúfolódott össze, előző nap ugyanis számos járatot töröltek a rossz időjárási körülmények miatt, és most is jelentős késésekre kellett számítani, a lány édesapja pedig kérlelte őket, ne a perui állami légitársaságot, a LANSA-t válasszák, ugyanis az utóbbi időben rengeteg meghibásodásról és egyéb panaszról érkeztek hírek velük kapcsolatban.
Villám csapott a gépbe, Juliane kizuhant a levegőbe
A figyelmeztetéssel nem törődve Juliane és édesanyja jegyet váltottak a LANSA 508-as járatára, amely végül többórás késéssel, nem sokkal déli 12 óra előtt indult el a fővárosból. A Lockheed L–188A Electra típusú repülő a tervek szerint mindössze egy óra alatt megérkezett volna Pucallpa városba – itt szálltak volna le Koepckéék –, hogy onnét továbbinduljon Iquitosba; félúton azonban hatalmas, gomolygó viharfelhőbe került, mely éjszakai sötétséggé változtatta a kora délutáni körülményeket. Az utastér rázkódni kezdett, csomagok potyogtak az ideges utasok ölébe, kb. tíz perccel később pedig hirtelen hatalmas fényesség vakított el mindent.
A repülő motorját villámcsapás találta el, a gép darabjaira hullott, és zuhanni kezdett – Juliane alig volt eszméleténél a sokktól, miközben sikolyokat és őrült zajt hallott maga körül. Pár pillanattal később észrevette, hogy már nincs a repülőben, hanem szabadon zuhan a talaj felé; mint később leírta, „nem én hagytam ott a repülőt, a repülő hagyott ott engem”. Zuhanás közben többször elveszítette eszméletét, majd arra ébredt, hogy a dzsungelben van, egyedül, magára hagyottan. Hatalmas szerencséjének köszönhetően több mint három kilométeres zuhanást élt túl viszonylag enyhébb sérülésekkel: eltört a kulcscsontja, kificamodott a térde, és a lábán több vágás keletkezett, azonban továbbra is tudott járni.
Egy fél napba került, mire Juliane feltápászkodott, és lábra állt: első gondolatával édesanyját akarta megkeresni, azonban az asszonynak hűlt helye sem volt, egyetlen roncsot és áldozatot sem talált, mindössze egy csomag édességre lelt, amely a repülőből hullott ki. Hamarosan rátalált egy apró patakra, majd – visszaemlékezve mindarra, amit a szüleitől tanult a dzsungellel kapcsolatban – elindult a víz útjának nyomában, amely elvezethet a civilizációhoz. Napokon keresztül vándorolt a sűrű dzsungelben tűző napsütés, olykor súlyos esők, esténként pedig kifejezetten hideg időjárás közepette, miközben egyetlen tápláléka a csomag cukorka volt (az esős évszakban alig teremtek gyümölcsök az őserdőben, és egyébként is megtanulta, hogy ezekből nem érdemes falatozni, mert akár halálosak is lehetnek).
Több mint egy héten át vándorolt az őserdőben
Vándorlása közben a lány rábukkant több roncsdarabra és holttestre is – köztük egy nő maradványaira, akit először az édesanyjának gondolt, azonban rájött, nem ő az –, és hallotta a feje fölött köröző mentőrepülők és helikopterek zaját. A perui hatóságok óriási erőfeszítéssel igyekeztek megtalálni és kimenteni a túlélőket, a sűrű lombozat azonban eltakarta előlük a talajt, ezért a feladat a lehetetlennel volt határos. Egy idő után elhalt a helikopterek zaja, Juliane ekkor rájött, hogy magára van utalva – hallotta ugyanakkor a keselyűk hangját, amit az őserdő felett köröznek, igyekezve minél több holttestre lecsapni.
A kamasz lány kilencedik napja vándorolt már éhezve, reménytelenül a dzsungelben – a napokat csak fejben tudta számolni, karórája ugyanis felmondta a szolgálatot –, amikor a folyóvá terebélyesedő patak partján egy kunyhóra lelt. Visszaemlékezése szerint az elkeseredettség hirtelen eufóriává változott, amikor megpillantotta az emberi élet nyomát, majd a kunyhóba belépve egy férfival találta magát szembe. A környékbeli favágó halálra rémült a megtépázott, sebesült szőke lányt látva, ugyanis azt hitte, egy démon bukkant elő a vízből, de Juliane sikeresen elmagyarázta neki a valódi szituációt.
A favágók gondját viselték a lánynak, enni adtak neki, és ellátták a sérüléseit, majd másnap hajóval elszállították őt a környékbeli kisvárosba, így 11 nappal a repülőszerencsétlenség után végre megmenekült. A kórházban találkozott édesapjával: a viszontlátáskor szóhoz sem jutottak, csak hosszú perceken keresztül némán ölelték egymást. Néhány nappal később érkezett a tragikus hír, miszerint a keresőcsapatok megtalálták Juliane édesanyjának a holttestét; az asszony ugyan túlélte a zuhanást, de a dzsungelben – napokkal később – belehalt a sérüléseibe. A repülő fedélzetén tartózkodó 92 személyből (86 utas és a személyzet hat tagja) egyedül a lány élte túl a katasztrófát – 77 ember már a zuhanáskor elhunyt, tizennégyen pedig az őserdőben lelték halálukat.
Máig rejtély, hogyan élhette túl a hihetetlen zuhanást
Juliane Koepcke fantasztikus túlélőtörténetéből szenzáció kerekedett, az esetről világszerte – köztük Magyarországon is – beszámoltak a lapok, a médiasztárrá lett kamasz lány azonban ódzkodott a hírnévtől. Alaposan megviselték őt a történtek, rettegni kezdett a repüléstől, és folyamatosan rémálmok gyötörték; hosszú évekbe került, mire lelkileg feldolgozta az átélteket. Juliane otthagyta Perut, és az NSZK-ba költözött, ahol szülei nyomdokaiba lépve biológiát tanult a kieli és a müncheni egyetemeken, utóbbi intézményben doktori fokozatot is szerzett. 1989-ben hozzáment Erich Diller entomológushoz, és – ugyan továbbra is fél a repüléstől – férjével az utóbbi 30 évben gyakran visszalátogattak a szülei által létrehozott kutatóállomásra, folytatni az ottani munkát.
Az elismert zoológussá lett Juliane Diller hosszú évekig nem volt hajlandó beszélni a repülőszerencsétlenségről és az azt követő megpróbáltatásokról, 1998-ban azonban kamera elé állt Werner Herzog A remény szárnyai című dokumentumfilmjében, sőt, a rendező társaságában visszatért 11 napos vándorlása helyszíneire is. Érdekes egybeesés, hogy Herzog a katasztrófa idején épp Peruban forgatta az Aguirre, az Isten haragja című játékfilmjét, és csak egy szerencsés véletlennek köszönhetően nem utazott a LANSA 508-as járat fedélzetén.
Máig nem sikerült magyarázatot találni rá, hogyan úszhatta meg a 17 éves lány a háromezer méteres szabadesést – a hihetetlen megmenekülés talán annak köszönhető, hogy a dús lombkoronák felfogták az ütközést, és gondoskodtak róla, hogy Juliane élve érjen földet, azonban ez is csupán feltételezés.
