Még egyéves sem volt, amikor megörökölte apjától, V. Henrik angol királytól a trónt. Noha nagykorúvá válásáig a rokonai kormányoztak helyette, igazi uralkodóvá válva is tökéletesen alkalmatlan volt a királyságra.
Jámbornak, egyszerűnek és puritánnak írják le a történészek és tudósok VI. Henriket, aki a szabadidejét Krisztus szenvedésein való elmélkedéssel töltötte. Ha csak tehette, kolostorokban múlatta az időt, és az úgynevezett Devotio Modernát gyakorolta, amely egy alázatot és engedelmességet hirdető vallási reformmozgalom volt. Nincs mit szépíteni,
VI. Henrik egy vallásos és tanulni szerető, visszahúzódó ember volt, aki tökéletesen alkalmatlannak bizonyult az uralkodásra.
A legfiatalabb trónörökös volt, tökéletlen uralkodó lett
Henrik 1422. szeptember 1-jén, kilenc hónapos korában lett Anglia királya, miután apja, V. Henrik meghalt. Egy kormányzótanács irányította az országot 1437-ig, addig, amíg Henriket elég idősnek nem tartották az uralkodáshoz. Ő volt egyébként a legfiatalabb, angol trónt öröklő személy, előtte, sőt utána sem volt olyan, aki ilyen korán került az ország élére. Ráadásul kevesebb mint két hónappal azután, hogy övé lett az angol trón, Henrik egy újabb koronát szerzett: miután nagyapja, VI. Károly király 1420. október 21-én meghalt, Henriket a troyes-i szerződés értelmében Franciaország királyává is nyilvánították.
Mindeközben a belpolitikára leginkább az volt a jellemző, hogy egy sor túlhatalommal rendelkező miniszter – Gloucester hercege, Humphrey, Beaufort bíboros, Suffolk hercege és William de la Pole – rivalizált egymással. Suffolk bukása után, 1449-ben a hatalomért folytatott küzdelemben a Lancaster-házhoz tartozó Edmund Beaufort, Somerset hercege, valamint York hercege, Richárd mérkőztek meg egymással, utóbbi a király unokatestvére volt, és a szigorú elsőszülöttségi elv alapján nagyobb esélye volt a trónra, mint Henriknek. Eközben az angolok – V. Henrik katonai sikerei révén megszerzett – francia területei folyamatosan csökkentek, annak ellenére, hogy
egy fegyverszünet alatt, 1445 áprilisában Henrik feleségül vette Anjou Margitot, a francia királyné unokahúgát.
Elveszett Maine és Normandia is, valamint a Guyenna tartományban lévő utolsó angol birtokok is; a százéves háború végére Angliának már csak Calais maradt.
Henrik fia születéséről sem vett tudomást
Mire jóformán minden francia terület köddé vált, Henrik mentális állapotában is némi zavar támadt. 1453 augusztusában 18 hónapig tartó tétlenségbe zuhant. Egyes történészek szerint az uralkodó katatón skizofréniában szenvedett: a király tünetei között szerepelt a stupor – érzelmi reakcióktól és motivációtól mentes tompaság –, az élettelen, mozdulatlan állapotot előidéző roham, görcs, a katalepszia és a mutizmus, amely teljesen némává tette őt. Mások szerint a király „egyszerűen” csak mentálisan összeomlott. Egy szó, mint száz, VI. Henriknek lehetett genetikai hajlama a mentális betegségekre, hiszen anyai nagyapja, a gyakran csak pszichopataként emlegetett VI. Károly francia király is élete utolsó három évtizedében visszatérő gondokkal küzdött.
Noha kevés kortárs beszámoló világít rá VI. Henrik konkrét problémájára, a meglévők szerint Henrik ebben az időszakban különösen érdektelen volt a körülötte zajló világ iránt. 1454 januárjában egy John Stodeley nevű londoni kereskedő például arról írt, hogy Henrik még arra sem reagált, amikor először mutatták be neki újszülött fiát, Edward walesi herceget.
„Ránézett a hercegre, majd ismét lehajtotta a fejét” – jelentette Stodeley. Néhány hónappal később a királyhoz látogató vendégek arról számoltak be, hogy „se szót, se jelet nem tudtak kicsikarni” Henrikből, miután tájékoztatták őt John Kempe érsek haláláról.
Halála után szentként tisztelték a jóindulatú, de gyengekezű uralkodót
Noha a király 1454 végén visszanyerte öntudatát, nem tudta kibékíteni az egymással haragban álló Lancaster- és York-dinasztia tagjait. A York-család első győzelmével az uralkodót a Towerbe zárták, ahol „Krisztus igaz követőjeként türelmesen elviselte az éhséget, szomjúságot, gúnyt, megalázást, kínzást és sok más nehézséget”.
Bár a király valójában tényleg jóindulatú ember volt, kétség sem fér hozzá, hogy uralkodónak nem volt az igazi. Desmond Seward történész szerint VI. Henrik „nemcsak a lancasteri Franciaországot veszítette el, hanem ahhoz is képtelen volt jó kormányzást biztosítani, ami a rózsák háborújához, végül pedig saját meggyilkolásához vezetett.”
Ugyanakkor szörnyű bűncselekmények elkövetőinek adott kegyelmet, mert nem tudta elviselni, ha embert kínok között lát.
Gyenge vezetése ellenére, 1471. május 21-i halála után sokan szentként kezdték el tisztelni VI. Henriket Angliában. Egyre több ember indult zarándoklatra a chertsey-i apátságba, ahol a királyt eltemették, mielőtt III. Richárd átvitette Henrik maradványait a windsori Szent György-kápolnába. A „Szent Henrik” kultusz gyorsan elterjedt, és 1500-ban megjelent egy könyv, amely szerint a király csodákat tudott tenni még halála után is – például pestisáldozatokat támasztott fel, vagy megmentett egy szolgát, akit igazságtalanul vádoltak meg egy főbenjáró bűncselekménnyel.
Ha még több izgalmas történetet szeretnél megismerni az egykori angol uralkodókról és azok családjának életéről, ajánljuk figyelmedbe azt a cikkünket is, amelyből kiderül, hogyan tudta túlélni elődeit VIII. Henrik hatodik felesége.
