Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az internet és a közösségi média térhódításával mintha megszaporodtak volna a „romantikus csalók”, akik gyanútlan áldozataiknak szerelmet színlelve lehazudják a csillagot is az égről, majd válogatott indokokkal csalják ki a pénzt tőlük, anyagilag és érzelmileg is kifosztva őket. A műfaj azonban egyáltalán nem új: száz évvel ezelőtt is hódított ez a csalási forma, legfeljebb nem amerikai katonaorvosnak, hanem tengerészkapitánynak vagy orvosnak adták ki magukat a mindenre elszánt házasságszédelgők.
„Tegnap délután a Damjanich utcában egy tömzsi fiatalasszony sikoltozva futott a liget irányában és így kiáltozott: – Fogják meg! Fogják meg! Házasságszédelgő, csaló! – Előtte jól öltözött, úgynevezett »jóvágású« fiatalember menekült. Többen futottak utána, az őrszemes rendőr is, ki egészen a ligetig, ott a bokrok között elbújva elfogták a sápadt, remegő fiatalembert és bekísérték a főkapitányságra.”
A fenti jelenet 1934-ben játszódott le, a bokorban reszkető fiatalember pedig, mint később kiderült, valóban házasságszédelgő volt. A 32 éves Róna Zoltán pincérként dolgozott, de magát baromfinagykereskedőnek kiadva ismerkedett meg áldozataival, így a cikkben szereplő Schlesinger Ilonával is, akit végül feleségül vett. A polgári esküvő után a férfi a 300 pengő hozománnyal Orosházára ment, indoklása szerint baromfit vásárolni. Amikor az egyházi esküvő előtt sem került elő, felesége nyomozni kezdett utána, és megtudta, hogy férjének vagy egy garzonlakása a Lehel utcában. Amikor azonban becsengetett, leesett az álla: az ajtót nyitó csinos, fiatal nő azt állította: ő Róna Zoltánné. A nyomozás során kiderült, hogy Rónának összesen négy felesége van – bár egyszer elvált. A férfit végül két év hat hónap fegyházbüntetésre ítélték, védekezése szerint csak a „szívére hallgatott”.
A házasság mint társadalmi kényszer
Száz-százhúsz évvel ezelőtt, ha valaki nem ment időben férjhez, szinte azonnal megkapta a bélyeget: „vénleány”. A nők szinte mindenre hajlandóak voltak, hogy elkerüljék a szégyent, ami ezzel járt: olykor újsághirdetésekben kerestek maguknak férjet, hozományuk összegének gondos feltüntetésével, máskor házasságközvetítőhöz fordultak. Az anyagi biztonság és a rang fontosabb volt, mint az érzelmek. A férjhez menési kényszer tehát nem csupán abból a természetes vágyból táplálkozott, hogy az illető társat találjon, hanem társadalmi kényszer is volt – amit a csalók jó érzékkel ki is használtak. A férjhez menés problémáját megnehezítették az első világháború veszteségei: közel 660 000 magyar férfi halt meg vagy esett fogságba, akiknek a többsége életerős fiatalember volt.
Fürdőhelyeken és temetőkben vadásztak az egyedülálló nőkre
A jóvágású, jó beszélőkéjű házassági csalók szívesen tartózkodtak fürdőhelyeken, ahol egyébként is lazábbak voltak a társadalmi szabályok, könnyebben lehetett romantikus kalandba bonyolódni vagy férjet fogni. Egyesek attól sem riadtak vissza, hogy a temetőben csapjanak le áldozatukra: „Éles szemmel figyelte azokat a sírokat, amelyeket özvegyek kerestek fel.
A szomorú özvegyek közül kiválasztotta azt, aki céljainak a látszat szerint legjobban megfelelt. Majd a közvetlen közelében levő sírra borult és keservesen zokogott.
A közös bánat, a részvét közelebb hozta őket egymáshoz s alapot szolgáltatott az ismerkedéshez” – foglalta össze a módszert 1930-ban dr. Gellért Ede detektívfőfelügyelő.
Pilóta, arisztokrata vagy inkább boltoslegény?
A házasságszédelgők, a férjhezmenési „kényszert” kihasználva könnyűszerrel válogathattak azok között a nők között, akiknek nem jutott férj vagy megözvegyültek: legtöbbször tengerésztisztnek, pilótának, repülőtisztnek, utazónak vagy Erdélyből származó, arisztokrata politikai menekültnek adták ki magukat. A„kisstílűek” egyszerre csak egy nővel tartottak fenn kapcsolatot, s vele is leginkább csak addig, amíg házassági ígérettel ki nem csalták az előleget a hozományra. Például Seitelbach Ambrus, „aki mindenütt mint magyar származású tengerészkapitány mutatta be magát, akinek Ausztráliában óriási aranybányái vannak s feleséget jött keresni.” Seitelbach, aki valójában egyszerű boltoslegény volt, gavallér módjára ékszerekkel halmozta el választottjait (ezekről utóbb természetesen kiderült, hogy hamisítványok), majd a menyasszony hozományát idő előtt kicsalta az illetőtől, majd odébb állt.
Mások egyszerre akár hat-nyolc nőnek is tették a szépet. Amikor a kapcsolat kezdett elmé l yülni, jöttek a házassági ígéretek és a gyakori távollétek a „birtok” ügyei miatt – ekkor sokszor a többi menyasszonyt látogatták meg. A csalók ellenállhatatlanul vonzó üzleti lehetőségekről vagy korszakalkotó találmányokról számoltak be a tehetős menyasszonyoknak, akiktől csak egy kis kisegítő tőkét kértek, azt is csak kölcsönbe. Amikor viszont megszerezték a pénzt, újabb áldozatok után néztek, a kisemmizett nők pedig, sokszor a szégyen és megalázottság miatt fel sem jelentették őket. A házasságszédelgők harmadik típusa még attól sem riadt vissza, hogy feleségül vegye a becsapott áldozatot, s őt mint férj fosztotta ki.
Feleségét rabolta ki a nászúton
Így tett például az az elegáns megjelenésű férfi is, aki külföldön praktizáló magyar orvosnak adta ki magát. dr. Wöchler Lajos Párizsban ismerte meg egy magyar származású, Brazíliában élő kávéültetvényes feltűnő szépségű (és tekintélyes hozománnyal rendelkező) lányát, Oliviát. A család szívesen fogadta a jó modorú, szívélyes férfi udvarlását, és a pár hamarosan egybekelt. Az ifjú férj két kézzel szórta a pénzt európai nászútjukon, majd egyszer csak eltűnt. Magával vitte felesége minden készpénzét, összes ruháját és ékszerét is.
A nyomozás kiderítette, hogy „dr. Wöchler” valójában Kemény Ede fogtechnikus, akit Európa számos országában, sőt Mexikóban és az Egyesült Államokban is köröznek csalás és bigámia miatt.
A férfi milliomosnak adta ki magát, és báró Kemény Edeként mutatkozott be, akinek apja Magyarország miniszterelnöke volt. A nyarakat Massachusettsben, a teleket Floridában töltötte, amikor pedig forró lett a lába alatt a talaj, Spanyolországba, majd onnan Párizsba utazott. Hamis okmányokkal folyton új házasságokat kötött, a nászút alatt azonban rendre meglépett, és magával vitte éppen aktuális felesége minden vagyonát.
A csaló, ha nő
Ritkán, de az is megesett, hogy nők vetemedtek házassági csalásra. 1926-ban a rendőrség egy "szőke, karcsú, húsz év körüli nő" után kezdett nyomozni, aki legalább hat szerelmes szívű férfit fosztott ki. "Margarette de Foie" először egy fogorvossal csináltatta meg ingyen a fogait:
„mire őnagyságának elkészítettem a plombáit és vagy három-négy aranykoronáját egyébként szép fogaira – már az eljegyzést is megtartottuk”
– kesergett a fogorvos, akitől a házassági csaló barátnő akkor lépett meg, amikor a gondjaira bízta a takarékbetétkönyvét. Ekkor a hölgy egy „borotvált képű férfi” társaságában távozott a lakásból, csak egy levelet hagyott hátra a „vén szamárnak” címezve. Ezután egy jómódú fakereskedővel ismerkedett össze, akinek budai villájába igen hamar beköltözött, majd az összes alkalmazottat elbocsátotta, és csak egy "borotvált képű férfit" vett fel helyettük. A kereskedő egy ízben elutazott, s mire hazatért, csak a kifosztott lakást találta – a nőnek, aki Weichert Gizellaként mutatkozott be, megint nyoma veszett, természetesen kísérőjével együtt. A nyomozás során kiderült: a nő különböző álneveken egyidejűleg több, legalább hat férfival hitette el, hogy a menyasszonyuk, s még az is megesett, hogy egyik lovagját bemutatta a másiknak mint távoli rokonát. A rendőrség nem bukkant a nyomára.
(Borítókép: Fortepan / Korbuly család)
Ha kíváncsi vagy arra is, hogyan csapta be a balaton edericsi kastély tulajdonosnőjét egy házasságszédelgő, ezt a cikket ajánljuk.
