Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Házmegbízott, házfelügyelő, házmester – egykor ez a név nem pusztán egy feladatot jelentett, hanem hatalmat is. A szocialista időszak legmegbízhatóbb káderei, ha nem is élet-halál urai, de a mindennapi nyugodt élet fenntartóiként lesték a rájuk bízott embereket ablakaik mögül.
A negyvenes évek végén nagyot változott a világ, amikor a kékcédulás választásokat követően lassan, de biztosan eltűnt a vélt felszabadulás maradéka is Magyarország mindennapjaiból. 1949-ben a Rákosi Mátyás vezette rendőrállam szovjet mintára alakította át nemcsak az államvezetést, de az élet számos aspektusát is. Az új alkotmányt követően megkezdődött a csengőfrász korszaka, melyben a házmesterek is szerepet kaptak.
1950 és 1953 között egymillió embert vontak ügyészi eljárás alá Magyarországon, minden második érintett ellen vádat is emeltek. Mintegy 40 ezer főt internáltak, illetve rendőri őrizetbe vetettek, és több mint tízezer egykori budapesti lakost kitiltottak a fővárosból. A már a Horthy-érában is működő házmester rendszer részben átalakult, funkciója azonban hasonló maradt.
A szocialista időszak házmesterei a karhatalmat képviselték
A házmesterek vagy házfelügyelők bizalmi feladatköre igencsak sokrétű volt. A nap jelentős részében takarítottak, felsepertek, vagy éppen havat lapátoltak. Az éjszaka zárt kapukon beengedték – és fel is jegyezték – a későn érkező lakókat, ügyeltek a biztonságra. Megjavították az elromlott csapot vagy a nyikorgó ajtót, és ha kellett, egyetlen szempillantás alatt rendőrré is válhattak. A megfeszített munka és a folyamatos rendelkezésre állás azonban jövedelmező volt, nem csak anyagilag.
1945-ben, a kampány hajrájában maga Rákosi is felkereste a szövetkezeti gyűlésüket annak érdekében, hogy megerősítse, fontos feladataikat megtarthatják a későbbiekben is.
Érdekvédelmi szervezetik biztosították jogkörület
1947-ben már több ezer házfelügyelő, szakszervezeti tag tüntetett a horthysta restauráció megakadályozása érdekében a kommunisták mellett. 1948-ban saját újságukban, a Házfelügyelő-ben olyan házcímeket tettek közé, melyekben reakciós, katolikus egyletek működtek, engedély nélkül. Az ezzel kapcsolatos felhívásokat a Belügyminisztériumnak címezték:
„Jó lenne, ha az államvédelmi osztály egyszer rajtaütésszerűen meglátogatná Závodszky Irén »Első Budai Háziapostolnő Képző Otthonát« és a reakció e Zárda utcai fellegvárát sürgősen megszüntetné.”
A lap még éveken keresztül közölte az illegalitásba vonult reakciós elemek találkozási pontjait, ezzel nem csupán az államhatalmat kényszerítve beavatkozásra, de a közvéleményt is hergelve. A számos hasonló cikk mellett természetesen feladataikkal kapcsolatos problémáikról is hírt adtak, sérelmezték, hogy a mesteremberek hanyagságai miatt is a házfelügyelőket büntetik, s hogy helyetteseik sok esetben lusták, és munkakerülők.
„Mert házmesternek lenni nem könnyű mesterség. Egyszerre szolgálat és hatalom. Mindenképpen bizalmi állás. 1945 változásai közepette a szakma – önmagát keresve – nevet vált: a pejoratív zöngét kapott „házmester” helyét átveszi „A házfelügyelő”. Vas polgármester úr az 143.451/1945. IX. sz. Bp. székesfővárosi polgármesteri rendeletben rendezi a házfelügyelők jogviszonyát és járandóságait. Az éjfél előtt hazaérkező lakó 1 pengőt fizet a házmesternek. Éjfél után a tarifa megháromszorozódik. A szemetet a vicinek kell rendeznie, a szemétpénz őt illeti”
– írja Biró Judit Házak és mesterek című művében.
Magyar Házfelügyelők és Segédházfelügyelők Országos Szabad Szakszervezete védte érdekeiket. A feladat azonban afféle külső beosztottá tette ezeket az embereket az Államvédelmi Hatóságnál (ÁVO), hiszen ők voltak az elsők, akiketa fekete autóból kiszálló munkatársak felkerestek, hogy érdeklődjenek a keresett személy felől.
Több száz lakást használtak megfigyelésre
Egyes házakban, főként a Kádár-korszak idején, a mindennapos munkára is beszervezték a házmestereket, ugyanis észrevétlenül kellett működtetniük azokat a lakásokat, melyekben az ügynökök találkoztak, és jelentést tettek. A BM III. Főcsoportfőnökség összesen több mint háromszáz budapesti lakást használt 1956 és 1990 között erre a célra, de országszerte is több száz hasonló lakás segítette munkájukat. A lakások fedőtörténeteihez a rendszeres távolléttel járó foglalkozásokat – például újságíró, rendező, kereskedelemmel foglalkozó – találtak ki leggyakrabban. A levéltári iratok szerint a lakások valós bérlői egy-egy osztály operatív munkatársai és tartótisztjei voltak. Ekkoriban a belügyminisztérium nyugdíjazott alkalmazottjai is beköltöztek az érintett ingatlanokba, hogy egy-egy lakás mélyéről, hivatásos kukkolóként segítsék a megfigyelők munkáját.
A mindennapok mellett az ünnepek is átalakultak a szocializmus idején. Hogy miként, arról ide kattintva olvashatsz.
