Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Az 1939-ben bemutatott és több mint 80 év elteltével is az egyik legsikeresebb hollywoodi produkciónak számító Elfújta a szél nyolc Oscar-díjat vihetett haza, köztük a legelső színes bőrű színész által elnyert aranyszobrocskát. Hattie McDaniel díja mérföldkőnek számít a filmtörténetben, holott a színésznőt eredetileg be sem akarták engedni a ceremóniára, az általa birtokolt szobornak pedig később lába kelt, holléte a mai napig rejtély.
A mélyszegénységből Hollywoodba
Hattie McDaniel a Kansas állambeli Wichitában született 1893-ban, 13 gyerek közül a legkisebbként: mindkét szülője felszabadított rabszolga volt, édesapja a polgárháború idején az északi hadsereg egyik színesbőrű-különítményében szolgált, és a harcok során állsérülést szenvedett, amit nem kezeltetett, ezért egész későbbi életében komoly fájdalmai voltak. A család mélyszegénységben élt, és államról államra vándorolt, az apa kemény fizikai munkák révén igyekezett eltartani népes pereputtyát, a gyerekek ugyanakkor egész kiskoruktól kezdve a zene és a színház varázásban nőttek fel: Hattie kamaszként a templomi kórusban énekelt, és kisebb pénzek fejében táncos fellépéseket is vállalt, később pedig nővérével, Ettával megalapították saját zenés-táncos társulatukat.
Az ún. minstrel show-k, melyek szereplői (feketék vagy feketére mázolt fehérek) mulatságosnak szánt, azonban kifejezetten rasszista sztereotípiákat adtak elő a vidéki közönség nagy örömére, igen népszerűnek számítottak a múlt század fordulóján, a McDaniel nővérek pedig zajos sikereket értek el a műfajban: a testes Hattie már ekkor kialakította saját karakterét, a nagyhangú, de aranyszívű cselédasszony („Mammy”) figuráját, melyet szinte egész karrierje során játszott. Az 1920-as években Hattie bluesénekesként és háttérvokalistaként kereste a kenyerét Denverben, Kansas Cityben és Chicagóban, a gazdasági világválság hatására azonban elapadtak a lehetőségek, ekkor három testvérével Los Angelesbe költözött, és a rádióban próbált szerencsét.
Sikerült ugyan színészi munkát találnia – megszokott cselédkarakterét alakítva – egy helyi rádióműsorban, de a szerep annyira keveset fizetett, hogy takarítással volt kénytelen kiegészíteni a gázsiját, mígnem egy évvel később megkapta első hollywoodi filmszerepét. Az 1933-as Nem vagyok angyal – melyben McDaniel a Mae West által játszott főszereplő cselédjét/manikűrösét alakította – hatalmas közönségsiker lett, a következő években pedig a színésznő több mint ötven film epizódszerepében volt látható, szinte minden esetben cselédként vagy szakácsnőként (vagyis „Mammy” valamely változataként) bukkanva fel a vásznon.
Sokat kritizálták, amiért cselédszerepeket vállalt
A feketék jogait képviselő érdekvédelmi szervezetek gyakran támadták McDanielt, azzal vádolva őt, hogy a siker és a jó pénzkereseti lehetőség miatt nem válogatja meg eléggé a szerepeket, inkább lealacsonyító, sztereotip karakterek bőrébe bújik, mire ő azzal vágott vissza: „inkább játszom cselédet heti 700 dollárért, mintsem cselédként dolgozzam heti 7 dolláros bérért”. Míg a vásznon Hattie szolgálók és bejárónők bőrébe bújt, a valóságban a maga ura maradt: négyszer ment férjhez, de sohasem született gyereke, a legnagyobb (fehér) sztárok, Bette Davis, Shirley Temple, Henry Fonda és Clark Gable tartoztak a barátai közé, gázsijából pedig elegáns villát vett magának Los Angeles West Adams Height városnegyedében, ahol gyakran adott nagyszabású partikat.
A Margaret Mitchell sikerregényéből adaptált polgárháborús szuperprodukcióban, az Elfújta a szélben a színésznő szintén a tőle megszokott figurát hozta, ezúttal a főhős, Scarlett O’Hara (Vivien Leigh) hűséges cselédjeként – a film mindent elsöprő sikere Hattie-t is utolérte, a kritikusok egyöntetűen dicsérték alakítását, és a nézők is szívükbe zárták őt. Ennek dacára McDaniel nem mehetett el az Atlantában – a filmbeli cselekmény helyszínén – tartott, 300 ezer fő részvételével lezajlott díszbemutatóra, a helyi törvények ugyanis megtiltották a feketéknek, hogy a fehérekkel közös szórakozási intézményeket látogassanak: amikor a férfi főszerepet alakító Clark Gable értesült színészkollégája kitiltásáról, tiltakozásként nem kívánt részt venni az eseményen, végül maga Hattie győzte meg, hogy menjen el a grandiózus premierre.
Könnyekkel küszködve vette át a díjat
Hasonló volt a helyzet az 1940 februárjában tartott 12. Oscar-ceremónián, melynek a Los Angeles-i Ambassador Hotel adott otthont: a szálloda a szabályzata szerint kizárólag fehér vendégeket fogadott, ezért hiába jelölték McDanielt a legjobb női mellékszereplő díjára, elvileg nem vehetett volna részt az esten. Végül az Elfújta a szél befolyásos producere, David O. Selznick lépett közbe, aki egy jelentős összeg fejében elintézte, hogy a hotel mégis fogadja a színes bőrű hölgyet, a gálán azonban Hattie-nek ügynöke társaságában a terem egyik messzi, elszeparált részén, a fehér résztvevőktől távol kellett helyet foglalnia – innen sétált a színpadra, amikor kiderült, ő viheti haza a női epizodistáknak járó aranyszobrocskát.
Az akadémia döntése egyébként senkit sem ért meglepetésként, a Los Angeles Times ugyanis már a ceremónia előtt kiszivárogtatta a nyertesek listáját – ezért döntött úgy az Oscar-bizottság, hogy a következő évtől szigorúan lezárt borítékban helyezik el a győztesek nevét, és a szobrok átadásáig a sajtó sem tudhatja meg a díjazottak kilétét.
Könnyek között elmondott beszédében McDaniel úgy fogalmazott, a díj „az egész rassza és saját maga számára is elismerés”, a sikerben azonban ezúttal sem osztoztak a feketék jogaiért küzdő aktivisták: magára a filmre úgy tekintettek, mint a régi sztereotípiákat erősítő, káros produkcióra, Mammy karakterét pedig a fehér gazdáit mosolyogva kiszolgáló „Tamás bátyának” nevezték. Mindezt annak dacára, hogy Selznick az Elfújta a szél forgatása előtt konzultált a napjainkban is aktív Országos Szövetség a Színes bőrűek Felemelkedéséért (National Association for the Advancement of Colored People – NAACP) nevű szervezettel, és szándékosan kihúzott problémásnak ítélt részeket a történetből, például Scarlett apjának és rokonságának a frissen alakult Ku-Klux-Klanhoz való csatlakozását.
Eltemetni sem engedték a fehér sztárok közé
A következő években Hattie folytatta mozis karrierjét – a második világháború alatt pedig a tengerentúlon állomásozó amerikai katonákat szórakoztatta –, idővel azonban egyre ritkábban találták meg a filmes munkalehetőségek, ezért a ’40-es évek végén visszatért a rádiózáshoz. A rendkívül sikeres Beulah című sorozatban McDaniel a címszereplő bejárónőt alakította, aki kellő ügyességgel és csalafintasággal oldja meg munkaadói különböző problémáit (érdekesség, hogy a karaktert eredetileg egy fehér férfi komikus, Marlin Hurt szólaltatta meg), néhány évvel később, megromlott egészségi állapota miatt azonban vissza kellett vonulnia a munkától.
1950-ben Hattie szívrohamot kapott, és hosszasan lábadozott, azonban mire felépült volna, mellrák támadta meg a szervezetét: a gyilkos kór 1952 októberében, mindössze 59 éves korában végzett a színésznővel, aki végrendeletében azt kérte, a filmsztárok végső otthonaként szolgáló Hollywood (ma Hollywood Forever) temetőben helyezzék örök nyugalomra, fehér koporsóban, fehér lepellel letakarva. Utolsó kívánsága mégsem teljesülhetett, a temető ugyanis akkoriban még kizárólag fehér „ügyfeleket” volt hajlandó fogadni, ezért végül Hattie földi maradványai a közeli Angelus-Rosedale temetőben leltek nyugalomra – fél évszázaddal később a Hollywood Forever tulajdonosa felajánlotta McDaniel leszármazottainak, hogy újratemessék a színésznőt a végakaratban szereplő helyszínen, ők azonban visszautasították az ajánlatot, így végül csupán egy tábla őrzi az első színes bőrű Oscar-nyertes emlékét a sztársírok között.
Talán örökre nyoma veszett az Oscar-szobornak
A McDaniel által nyert, történelmi jelentőségű Oscar-szobrocska hasonlóan hányattatott utóéletet tudhat magáénak: a színésznő végrendeletében a szobrot – amely egyébként jóval kisebb volt a hagyományos Oscar-szobornál, 1943-ig ugyanis csak ez járt a mellékszereplő kategóriák győzteseinek – a hagyományosan afroamerikai diákokat oktató Howard Egyetemre hagyományozta, azonban csak 1961-ben került a washingtoni felsőoktatási intézmény tulajdonába, addigi holléte rejtélyes. Egyesek szerint a szobor rendeltetés szerint megérkezett az egyetemre, az ottani raktárosoknak azonban fogalmuk sem volt róla, mit rejt a különös csomag, ezért elsuvasztották valahova, és csak kilenc évvel később jöttek rá, hogy birtokukban van a legendás Oscar.
A szobrocska azonban nem sokáig élvezhette az egyetemisták kitüntető figyelmét: a ’60-as évek második felében a Howardon heves diáktüntetések, faji zavargások törtek ki, a harcok hevében pedig nyoma veszett a kis méretű aranyfigurának. Talán tüntetőleg orozta el valaki – tiltakozásképp McDaniel vitatott életműve és az általa játszott sztereotip karakterek öröksége ellen –, de az is lehetséges, hogy egyszerűen ereklyeként vitte haza a tolvaj. (Ki ne szeretne egy Oscar-szobrot kiállítani a nappalijában?) Akárhogy is legyen, a filmtörténeti mérföldkövet jelentő aranyszobrocska sorsa máig ismeretlen: érdemes alaposan átfésülni az ócskapiacok és garázsvásárok kínálatát.
