A halállal foglalkozó sorozatunk harmadik részében egy nővért kérdeztünk arról, ő hogyan látja az elmúlást.
Az idősebbek képesek megbékülni a helyzettel, de mindenkinek nehéz elfogadni azt, amikor megtudja, hogy élete végéhez érkezett, mondja Mária, aki húsz éve dolgozik ápolónőként. Egy budapesti kórház belgyógyászatán és kardiológiai osztályán is ápolt, gondozott már pácienseket, és bizony sokukat kísérte az utolsó pillanatig. Innen merített tapasztalatait most a Dívánnyal is megosztotta a halállal kapcsolatosan.
A fiatalok dolgozzák fel nehezen a közelgő halált
„Hogy hány halállal találkozom, az változó. Van, hogy egy héten hárman is meghalnak, aztán hónapokon át semmi. Az viszont állandó, hogy nagyságrendileg nyolcvan százalékuk idős, beteg ember, akik készültek is a halálra” – mondja Mária azzal kapcsolatosan, hogy milyen gyakran találkozik az elmúlással. A belgyógyászati osztályon végzett munkája során gyakori forgatókönyv volt az, hogy a hetven, nyolcvan, akár kilencven év fölötti páciensről az osztályra szállítást követően derült ki, hogy daganatos beteg.
Ők általában könnyebben fogadják el a nővér tapasztalatai szerint azt, hogy elkerülhetetlenül itt a halál ideje, mint azok, akik fiatalként szembesülnek egy végzetes diagnózissal.
„A fiatalabbak elég nehezen dolgozzák fel ezt. Elkezdenek róla beszélni, de még reménykednek valamilyen csodában, nehezen törődnek bele az állapotukba, lelkileg megtöri őket.
Habár tudják a választ, mégis azt kérdezgetik, mi lesz a kimenetele a betegségüknek, meggyógyulnak-e,
kapnak-e olyan kezelést, amitől jobban lesznek. Ezekre nehéz válaszolni” – mondja Mária, aki szerint nem a fájdalom az, ami aggasztja őket, hanem az elmúlás, és az, hogy családjukat itt kell hagyniuk. Ezt saját magánéletében is megtapasztalta, amikor egy barátnője a közelmúltban, szintén fiatalon elhunyt. „Azt mondogatta, nem akar meghalni, kérdezgette, hogy mi baja lehet, pedig tudta, de mégsem tudta elfogadni” – emlékezik vissza Mária.
Mindenki otthon szeretne távozni e világról
A fájdalom tehát nem jelent aggodalmat általában a haldoklónak – az ápolónő elmondása szerint kapják is kórházi ellátás keretében azokat a gyógyszereket, amelyek ezeket enyhíthetik –, viszont ilyenkor néha még azokat is elkezdi foglalkoztatni a hit, a lelkiség, akiket korábban nem. Papot hívatnak, teljesen tiszta tudattal imádkozni kezdenek, vagy ha olyan állapotban vannak, meglátogatják a kórház kápolnáját, hogy ott tegyék meg mindezt.
Ami ennél is egységesebben vonatkozik minden haldoklóra, az az, hogy otthonukban szeretnék eltölteni utolsó napjaikat, és családjuktól körülvéve akarnak meghalni.
„A fiatalabbak azért is szeretnének hazakerülni, mert elrendeznivalóik vannak, az idősebbek pedig az utolsó pillanatig erről szoktak beszélni” – mondja az ápolónő. Akinél ez bármilyen okból nem lehetséges, ott nagyon sokat segít az, ha a hozzátartozó a lehető legtöbbet ül ágya mellett, figyeli, beszélget vele, már ez is megnyugvást jelent.
Vannak ugyanakkor időről időre olyan betegek is, akikhez onnantól kezdve, hogy kiderül: meg fognak halni, nem jönnek be többé a hozzátartozók.
„Talán lemondanak róla, vagy nem szeretnék látni ezt a folyamatot, esetleg nem jó a kapcsolat, azt várják, minél hamarabb bekövetkezzen a halál”
– sorolja Mária a lehetőségeket. Ő nővérként az utolsó hetekben, napokban a lehető legtöbb finomsággal, jó szóval, törődéssel tudja megkönnyíteni a haldokló földi létének végét, ami akár hetekben mérhető kórházi tartózkodást is jelenthet.
A nővért már nem rázza meg minden eset
Máriát kezdő nővérként még minden haláleset megviselte: mostanra a fiatalok halála az, ami igazán megrázza, a hosszú, remélhetőleg minél teljesebb élet után időskorban távozóké már nem. Arról is beszélt nekünk, mi történik szeretteink testével azt követően, hogy elhunynak egy kórházi osztályon.
„Az orvos értesíti a családtagokat, ezt követően a halott még két órán át fekszik az ágyában, ennyi idejük van a szeretteinek a búcsúra. Lepedőbe csavarva, egy másik lepedővel letakarva várja őket a test, ha többágyas a kórterem, akkor paravánnal elkülönítjük a többi betegtől” – meséli a nővér, aki szerint a legtöbb esetben a hozzátartozók szoktak is élni a búcsú lehetőségével. A kórházi szobatársak számára az ő tapasztalatai szerint az nem zavaró, hogy a testtel együtt kell még tölteniük valamennyi időt: ha újraélesztést látnak, az sokkolóbb hatással bír, aki tud, menekül ilyenkor a kórteremből.
