A 19. században még teljesen elfogadottnak számított, hogy – akár 14 éven aluli – gyerekek naphosszat gyárakban, bányákban dolgoztak a felnőttekkel együtt, a múlt század első felében azonban elkezdődött a gyerekmunka fokozatos visszaszorítása a nyugati világban. Az Egyesült Államokban egy híressé, hírhedtté vált fotó is hozzájárult, hogy a döntéshozók véleménye megváltozzon a kérdésben; a képen szereplő lány sorsa ugyanakkor sohasem fordult jóra.
Megmutatta Amerikának, milyen szörnyű körülmények között dolgoznak a gyerekmunkások
1904-ben alakult meg Amerikában a Nemzeti Gyerekmunka Bizottság (NCLC) elnevezésű civil szervezet azzal a céllal, hogy felhívják a döntéshozók figyelmét a gyárakban és egyéb helyeken dolgozó kiskorúak gyakran botrányos munkakörülményeire, és kiharcolják a gyerekmunka szigorúbb törvényi szabályozását. Ekkoriban hivatalosan hétéves kor (!) felett lehetett foglalkoztatni munkaerőt, de sok helyen még ezt a szabályt is megszegték, a gyerekek a felnőtt munkásokhoz hasonlóan gyakran napi 15 órákat dolgoztak nehéz fizikai munkakörökben és veszélyes körülmények között, például bányákban.
Néhány évvel később a szervezet felkérte Lewis Wickes Hine fotográfust, hogy dokumentálja a gyerekmunkások életét az ország különböző pontjain; Hine maga is megtapasztalta, milyen egészen fiatalon a gyártósor mellett állni, miután apja egy balesetben életét vesztette, kamaszként kénytelen volt otthagyni az iskolát és munkába szegődni. Később mégis elvégezte az egyetem szociológia szakát – saját megtakarított pénzéből fedezte a tanulmányait –, tanárnak állt, és párhuzamosan fotósként rögzítette a hétköznapi valóságot. Mérhetetlen szociális érzékenysége arra ösztökélte Hine-t, hogy elvegyüljön a tömegben, például a munkások, a koldusok és a bevándorlók között, és gépével megörökítse az alsóbb néposztályok kíméletlen mindennapjait.
Természetesen Hine igent mondott az NCLC felkérésére, és közel egy évtizeden át járta Amerikát, hogy megörökítse a gyerekmunka világát; sok helyütt nem látták szívesen, ezért cselhez folyamodott, előfordult, hogy Biblia-árusnak adta ki magát, máskor azt hazudta, a gépeket szeretné lefényképezni, a gyerekekre csak a méretarányok ábrázolása miatt van szükség a képeken. A gyerekektől titokban megkérdezte a nevüket – feltéve, ha elárulhatták –, és lejegyezte a magasságukat is, utóbbit úgy állapította meg, hogy melléjük állt, és lemérte, zakójának hányadik gombjáig érnek fel.
Hine leghíresebb felvétele 1908-ban készült az észak-karolinai Lancaster város pamutszövő üzemében, és egy kilencéves kislányt, Sadie Pfeifert ábrázolja, amint piszkos, szegényes ruhában dolgozik a hatalmas gyapjúfonó gép mellett. A kép készítője a Sadie Pfeifer 48 inches high, has worked half a year, vagyis Sadie Pfeifer 122 centiméter magas, fél éve dolgozik címet adta munkájának, mely idővel az egyik legismertebb amerikai szociofotóvá vált, a Time magazin beválasztotta a 20. század 100 legfontosabb fotójának listájára is.
Sadie kilencévesen már a pamutszövödében robotolt
Az 1899-ben született Sadie nyolc testvér közül volt a legkisebbik, de a gyerekek közül csak négyen érték meg a felnőttkort; kilencévesen otthagyta az iskolát, és beállt dolgozni a pamutgyárba, ahol naphosszat a gépek mellett járkált és ellenőrizte az orsókat, nehogy megszakadjanak, illetve bemászott a berendezések alá és kiszedte a földre szóródott pamutdarabokat. Későbbi sorsa sem alakult derűsebben, 17 évesen férjhez ment egy Arthur Wallace Bush nevű férfihoz; a párnak egy fia született, aki azonban fiatalon, még szülei előtt a másvilágra távozott.
Pfeifer egész életében pamutüzemekben dolgozott, a durva munkakörülmények és a hosszú munkaórák hamar megöregítették és szétrombolták az egészségét, 1950-ben mindössze 51 évesen hunyt el agyvérzés következtében. A róla és sorstársairól készült felvételek közvéleményre gyakorolt hatása, illetve az NCLC lobbitevékenysége sikeresen elérte, hogy 1915-ben a szenátus törvényben betiltotta a gyerekmunkát, és 16 évre emelte a fizikai munkakörökben való foglalkoztatottság alsó korhatárát.
Hine az első világháború idején a Vöröskereszt megbízásából az európai fronton dolgozott háborús fotóriporterként, az 1930-as években pedig a New York-i Empire State Building építését dokumentálta, gyakran hihetetlen magasságokba felmászva a munkásokkal együtt. A legendás szociofotós utolsó éveiben mégis viszonylag szerény körülmények között élt, ugyanis egyre kevesebb támogatást és felkérést kapott a kormánytól munkáihoz; 1940-ben egy műtét során hunyt el, 66 évesen.
