Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Évtizedekkel ezelőtt, nagyszüleink idejében, ahogyan az otthon szülés, az otthoni betegeskedés, úgy az elmúlás is része volt a gyerekek életének. Természetes volt számukra, hogy az elhunyt családtagot ugyanabban a szobában ravatalozták fel, ahol este együtt aludtak, vagy délben megebédeltek.
Nincs általános érvényű szabály arra vonatkozóan, hogy egy gyereket mikortól lehet vagy kellene temetésre vinni. Az azonban tény, hogy ha tabuként tekintünk a halálra, az gyerekkorban, és majd felnőttként is görcsös szorongást válthat ki.
Egy szobában a halottal
A 20. század eleji Magyarországon, amikor a generációk még együtt éltek, ugyanúgy a mindennapok természetes része volt a születés, a betegség, az elmúlás, mint ahogyan napjainkban nekünk természetes az, hogy elmegyünk, és meglátogatjuk a nagymamát és a nagypapát.
A generációk együttélésekor magától értetődő volt, hogy amíg a többiek dolgoztak, addig az idősek főztek, vigyáztak a gyerekekre, majd, amikor az idős hozzátartozó állapota romlott, akkor a fiatalabbak gondozták őt. Ez egy kölcsönös előnyökön alapuló együttélés volt, függetlenül attól, hogy gazdasági vagy lakhatási okai voltak.
„Mintegy száz évvel ezelőtt nemcsak az otthoni búcsúztatás és felravatalozás, hanem a betegség, a vitalitás elvesztése, a vegetatív funkciók elvégzése és az agonizálás is a gyerekek előtt zajlott. Ahogyan manapság azt mondjuk, hogy egy krónikus belgyógyászati osztályra nem viszünk be gyereket, mert a halál, az elmúlás és a lefüggönyözött kórházi valóság nem neki való, addig amíg egy fűtött szobában vagy egy lakótérben éltek a hozzátartozók, az élet része volt, hogy aki megszületik, az meg is hal” – mondja dr. Zelena András egyetemi docens, hozzátéve: a szentendrei skanzenben van egy olyan ház, amit otthoni felravatalozásra rendeztek be.
A miliő mindenképpen megdöbbentő a mai generációknak, mert ezzel a szokással egyáltalán nem találkoznak.
„Manapság, ha valaki megbetegszik, kórházba kerül. Mit lát mindebből egy gyermek? Azt, hogy az addig vitális déd- vagy nagyszülő napokra vagy hónapokra, rosszabb esetben évekre kórházba kerül, majd, ha meghal, már a temetésre sem viszik el az unokát.
Holott amikor ezek a folyamatok a családban, egymás előtt zajlottak, a halálba vezető útnak voltak olyan mozzanatai, amiket nem lehetett elkendőzni a gyerekek elől.
Ilyen volt, ha valakit otthon, az asztalon vagy az ágyban ravataloztak fel” – mondja a gyászterapeuta, párhuzamot vonva múlt és jelen között.
Ha a halál tabu, szorongás vált ki a gyerekből
A halálhoz való viszonyunk megváltozása jelentősen befolyásolja a személyiségfejlődésünket. Dr. Zelena András elmondta: praxisában nagyon sok olyan fiatal, magasan kvalifikált, nyelveket beszélő klienssel kell dolgoznia, akiket szorongással tölt el a halál vagy a gyász gondolata, mert iskolásként vagy fiatal felnőttként különböző okokra hivatkozva, kibúvókat keresve „megúszták” a temetéseket, és így nem találkoztak az elmúlással.
Az élmény hiányában pedig attól félnek, mi lesz akkor, ha egy közeli hozzátartozójuk elvesztése miatt lesz majd egy olyan temetés, amit nem fognak tudni „kihagyni”.
Ezt a szocializációs mintát ugyanúgy meg kell tanulnunk, mint ahogyan azt is megtanuljuk, hogy egy esküvőn hogyan illik viselkedni.
„Nehéz megmondani, hogy jó-e vagy sem, ha a gyerekek nem látnak bele az életnek a halálhoz, a gyászhoz kapcsolódó részébe. Véleményem szerint, ahogyan arra is meg kell tanítanunk a gyerekeket, hogy mit illik és mit nem illik csinálni egy mikroközösségben, például egy óvodában, bölcsődében, iskolában vagy egy munkahelyen, úgy a halállal is meg kell tanítani bánni őket. Ellenkező esetben szorongani fognak, ha nem tudják, hogyan zajlik egy temetés, vagy a temetőben hogyan illik viselkedni” – mondja a gyászterapeuta, aki szerint azt is nehéz megmondani, hogy hány éves kortól kell vagy lehet egy gyereket temetésre vinni, hiszen ez jelentősen függ a gyerek habitusától.
Ne bízzuk a gyerek fantáziájára a halált
A szakember nagyon fontosnak tartja, hogyha egy gyerek kérdez, akkor az ő befogadási szintjének megfelelően mindig kapjon választ. Ha például nem mondjuk el egy gyereknek, hogy a temetőben vannak normál és urnasírhelyek, akkor a gyerek a saját valóságában fog erre választ adni, és akár azt is gondolja, hogy az urnasírhelyekben guggolva teszik kő alá az embereket. Ez pedig egy sokkal rosszabb válasz, mint ha a témával kapcsolatban kérdezne, és a szülő a saját szűrőjén keresztül adna arra választ úgy, hogy azt a gyerek megértse.
„Függetlenül attól, hogy egy gyereket hány éves korában visznek a szülei először temetésre, a szertartás előtt mindig mondják el, hogy ott mi fog történni. Ellenkező esetben a gyereket trauma érheti, ha nem tudja, hogy nem élő test van a koporsóban, amire földet dobálnak. Akár vizelési, széklettartási vagy alvási problémákat is okozhat, ha egy gyerek azt hiszi, hogy valakit élve temetnek el" – hangsúlyozta a szülői felelősség fontosságát dr. Zelena András, aki hozzátette: a temetés általában segítője, katalizálója egy gyászfolyamatnak. Ezért sem megfelelő vagy helyénvaló a tabusítás, mondván, hogy a halál témája nem gyereknek való. Sokkal többet árt, és akár a szülő-gyerek bizalom megingásával is járhat, ha a gyerek nem az édesanyjától vagy édesapjától hall a halálról, hanem például egy olyan közösségben, ahol gyerekek veszik körül.
