Ez a munka elengedhetetlenül fontos volt a középkorban, viszont olyannyira gusztustalannak tartotta mindenki, hogy nagyon kevesen voltak hajlandók végezni, és aki erre adta a fejét, nem is élhetett akárhol.
A középkorban a csatornázást hírből sem ismerték még: a vízöblítéses vécé feltalálása a 16. századra tehető, elterjedni viszont csak a 19. században tudott. A középkori illemhelyek gyakorlatilag a gravitációra bízták a szó szerint piszkos munkát: ami lepotyogott a lukon, az egy pöcegödörbe hullott.
Ezért volt olyan megvetett ez a munka
Ilyesmi természetesen ma sem teljesen szokatlan: a kerti illemhelyek, ne finomkodjunk, budik még Magyarországon sem mennek annyira ritkaságszámba, mint amennyire az a fővárosból vagy egy nagyvárosból szemlélve tűnhet. A nagy különbség abban van, hogy míg manapság, ha megtelik a pöce, megfelelő díjazás mellett kihívható a szippantós, aki – jó eséllyel egy átalakított IFA-val – néhány perc leforgása alatt átpumpálja annak tartalmát járművébe, és remélhetőleg teljesen szabályszerű módon szabadul meg attól. Vannak még Budapestnek is olyan területei, ahol bár a házakat vízöblítéses toalettel építik, a csatornázás nem megoldott, így szintén szükség van a szippantósra – de vajon mit tettek a középkor emberei, akik még nem hívhattak ilyenkor senkit?
Nos, ha nem is járművel, hanem legfeljebb szekérrel, de már ekkor is léteztek latrinatisztítók.
Ezek a férfiak magukra vállalták a piszkos munkát: lapátokkal, vödrökkel gyűjtötték össze a fekáliát és egyéb szennyet, majd a városok falain kívüli területekre szállították azt.
Volt, ahova többévente hívták őket csak
A folyamat egészen pontosan a következőképp festett. A kastélyokban, erődökben található illemhelyeket használók szalmával tisztították meg magukat, esetleg egy vödör vizet is zúdítottak a vécébe dolguk végeztével. Ezek a helyiségek vagy egészen az épületek szélén voltak, így minden emberi melléktermék a falakon kívülre hullott, vagy – ha nagyobb épületekről volt szó – egy közös pöcegödörbe vezető hálózattal voltak összekötve. Angliában nagyon sok erőd nemes egyszerűséggel a Temze vizébe eresztette a szennyet: nem csoda, hogy ekkoriban annyi fertőző betegséget terjeszthetett a folyóvíz is.
Léteztek nyilvános toalettek is, amelyek hasonló megoldásokat alkalmaztak: az összes megoldás közös jellemzője volt, hogy a nedvesség elszivárgott a pöcékből, így megszilárdult salakanyaggal kellett megküzdeniük a latrinatisztítóknak.
Munkájukra időről időre mindenképp szükség volt, de nagyobb kastélyoknál előfordulhatott, hogy csak néhány évente hívták ki őket, mivel a pöce folyamatosan szikkadó, ezáltal összeeső tartalmát jótékonyan nyelte el a nagy gödör.
Kellettek a segédek is a tisztításhoz
A latrinatisztítók munkájukat az éjszakai órákban végezték, este kilenctől hajnali ötig dolgozhattak. Általában csapatban tettek eleget feladatuknak: egy ember a pöce mélyén lapátolta vödörbe az ürüléket, egy vödörrel húzta fel azt a felszínre, a többiek pedig szekérre hordták a vödrök tartalmát. Nem csak egészségügyi veszélyei voltak ennek a típusú munkának: gyakran előfordult az is, hogy az ellenség a várakba a pöcéken keresztül próbált meg bejutni, így a takarítók feladata volt az is, hogy ha az ürülék eltávolítása közben támadókat észlelnek, akkor elkergessék azokat.
Gyakorta előfordult az is, hogy a latrinatisztítók tanoncaikat is magukkal vitték: ők általában fiatal fiúk voltak, akiknek azt is feladatul adták, hogy a pöcébe torkolló csőszerű járatokat is tisztítsák meg a szennyeződésektől. Ha nagyon nagy szerencséje volt egy latrinatisztítónak, akkor a vécébe esett értékeket, esetleg ékszereket is találhatott és megtarthatott, de a valódi üzletet az jelentette, hogy mezőgazdasággal foglalkozóknak adta el az ürüléket, melyet ők trágyaként hasznosítottak a későbbiekben.
Nemcsak gusztustalan, de veszélyes is volt
A szolgáltatásért nem is mindig pénzt fizettek a várurak: ha igen, akkor az Angliában például két shilling volt, ami mai értéken nagyságrendileg 33 ezer forintnak felel meg: nem túl busás fizetség a mocskos és veszélyes szolgáltatásért.
Volt, aki pénz helyett gyertyaviasszal vagy brandyvel látta el a latrinatisztítókat.
Mindez a munka nehéz mivolta miatt ma nem tűnik túlzottan fairnek. A mindenféle szellőztetés nélküli pöcegödrökben dolgozó férfiaknak mások akár többéves ürülékét kellett kezelniük, veszélyeknek kitéve – volt olyan latrinatisztító, aki belezuhant egy elrothadt tetejű pöcébe, így lelte szörnyű, fulladásos halálát. Részben a fertőzésektől tartva nem is engedték a városokban bárhol élni az ilyen típusú munkákat végzőket, miközben ők egészségüket kockáztatva tették élhetőbbé a várakat.
