Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A budapesti gettóban próbál túlélni egy anya két lányával és édesanyjával, miközben a család feje munkaszolgálatban robotol: Berkesi Zsuzsa Vigyél fánkot Gyurikának című regénye a vészkorszakba kalauzol. Interjú.
A regénybeli Perlmann család nem a képzelet szüleménye: Judit, a nagyobb lány alakjában az írónő édesanyja elevenedik meg az oldalakon. Csodával határos módon fennmaradt levelezése és emlékei alapján írta meg Berkesi Zsuzsa a regényt, saját zsidó identitásának építőköveit is keresgélve.
A szerző ugyanúgy tízévesen, egy kiállításon tudta meg édesanyjától, hogy családjának sok tagja halt meg a holokausztban, mint regénye egyik szereplője – könyvben ugyanakkor jóval később dolgozta fel a témát. Berkesi Zsuzsával a pesti gettóról, a traumafeldolgozás nehézségéről és az élő rokonok a kötetről kialakított véleményéről beszélgettünk.
Tízéves korodban tudtad meg édesanyádtól, hogy zsidó származású vagy, a regényt viszont évtizedekkel később írtad meg. A családi titokkal milyen viszonyban voltál a két esemény közti időszakban?
Nem titok volt ez, hanem tabu. Nem volt róla soha szó, fel sem merült, hogy szó lehetne róla. Aztán bár már tudtam, de nagyon sokáig nem érdekelt. Amikor megszülettek a gyerekeim, akkor kezdett el foglalkoztatni a zsidóságom, ez pedig csak erősödött az antiszemitizmus erősödésével párhuzamosan. Ha a zsidókat szidják, könnyű annak érezni magad.
Ezután jött az életembe a családfakutatás: a folyamatban szembesültem azzal, kik a felmenőim, min mentek át, hányat nem ismertem meg közülük.
De vallásos egyáltalán nem vagyok – szerettem volna az lenni, de nem sikerült. Egy nagyon erős azonosságot érzek a zsidósággal.
Mit jelent neked saját zsidóságod most?
Egy erős kapcsot, közös sorsot az üldöztetésben. Én félig katolikus, félig zsidó származású vagyok, ami a zsidó vallás törvényei szerint teljesen zsidót jelent. Az ugyanakkor mindig is izgatott, hogy miért érzem magam ilyen közelállónak a zsidóságot annak ellenére, hogy sosem kaptam zsidó neveltetést.
Sokat kutattál a regényhez – az eredmények alapján mennyire volt jellemző a zsidó származás tabusítása a holokausztot túlélők körében?
Eléggé jellemző. Sok visszajelzést kaptam azzal kapcsolatban, hogy ez így alakult más családokban is, mert muszáj volt előre nézni.
Ha az ember visszanéz, abba belehal.
A Vigyél fánkot Gyurikának megírása traumafeldolgozás volt számodra?
Én abban traumatizálódtam, hogy megírtam ezt a könyvet. Vissza akartam menni az időben, meg akartam élni, hogy milyen volt akkor. Találkozni akartam azokkal, akikkel nem tudtam. Ez fájdalmakkal teli folyamat volt.
A regény kisgyermek főhőse az édesanyád, az ő emlékei köré épül a kötet. Mikor beszéltél vele először arról, hogy megírod?
Elég hamar elmondtam neki, ő pedig örült neki és szerette a kész könyvet. Izgultam, hogy magáénak érzi-e majd azt a családot, amelyet elképzeltem. Adatokkal dolgoztam, de sok a könyvben a fikció is.
A történet íze-szaga az én fejemből származik.
Milyen a regényben a valóság és a fikció aránya?
Az első fele kicsit sem fikció, minden rendelkezésemre álló adatot és emléket beledolgoztam. Ez ugyanakkor nem volt elég, az adatok szárazak, ezekhez animálnom kellett az eseményeket, és tartottam attól, hogy a kötet világa mennyiben tér majd el az édesanyám fejében élő valóságtól.
Hány életben maradt hozzátartozód olvashatta a könyvet?
A címben szereplő Gyurika fia nem tud magyarul, neki pár fejezetet lefordítottam angolra, de ebbe belefáradtam. Anyám húga, Ági tavaly februárban halt meg, de a kéziratot még oda tudtam neki adni: ő végigsírta. Volt egy unokatestvér, aki egy hónappal hamarabb hunyt el, mint hogy elolvashatta volna a regényt. Rajtuk kívül egy élő hozzátartozómról tudok még, ő távoli rokon, a dédnagypapánk közös.
A Vigyél fánkot Gyurikának emléket állít a levelezésnek is, amelyet nagyszüleid folytattak: a munkaszolgálatos férj és a gettóban élő feleség levelei érthetetlen módon fennmaradtak.
Ez valóban megdöbbentő. Azok a levelek vannak meg, amelyeket nagyanyám írt nagyapámnak a munkaszolgálatba: annak ellenére, hogy onnan végül elszökött, mégis meg tudta őrizni ezeket. Amiket nagyapám írt válaszként, abból szinte semmi sem maradt meg, talán egy levelezőlap.
Milyen egyéb forrásokra támaszkodtál?
Sok mindent megnéztem, meghallgattam, közte holokauszttúlélőkkel készített interjúkat. Bújtam az Arcanum újságarchívumát és sokat beszélgettem a témáról.
Mi volt számodra a legmegrendítőbb a kutatás során?
Megnéztem a Youtube-on egy beszélgetést Dombi Gábor történésszel a pesti gettóról, amelyben elmesélte, hogy nézett ki akkor a Klauzál tér, hol feküdtek a halottak. Ez volt a legsokkolóbb.
De elmentem megnézni azt a házat is a Síp utcában, amelyben anyámék a gettóban éltek.
Oda bemenni is megrázó volt.
Civil foglakozásod tanár, bár nem a történelem a tárgyad. Az iskolába be tudod, egyáltalán be akarod vinni valahogy ezt a történetet?
Akarnám, de nem tudom, hogyan. Amiről eddig írtam, azt nehéz lenne (Berkesi Zsuzsa korábbi regényei gyermekkori szexuális abúzussal foglalkoznak – a szerk.). Volt, hogy bevittem témát, de szemérmes is vagyok ahhoz, hogy felolvassak egy részletet. A könyvbemutatóm meghívóját elküldtem az osztályomnak, a szülőknek, de nem jöttek. Az olvasás nem divatos ma.
Így, hogy megjelent a könyv, mit érzel, feldolgoztad ezt a történetet?
Igen, és örülök, hogy anyámnak meg tudtam adni azt, hogy elolvashassa a könyvet. Sokat jelent neki. Sajnálom, hogy vége, jó volt írni és ismerkedni a rokonokkal. Fájdalmas is volt, de jó is.
Eddigi összes köteted szorosan kötődött az életedhez, a sorsodhoz. Ez az autofikciós vonal megmarad további munkásságod során is?
Azt hiszem, hogy igen, kikívánkoznak belőlem ezek a történetek. Feldolgozási módszerem, hogy ezt-azt megírok, ami nem olyan könnyű, mert mindenkit érint a családban.
Néha úgy érzem, élettörténet-lopó vagyok, de ha megjelenik bennem az ihlet, nem akarom leküzdeni.
Az sosem okoz dilemmát, hogy még élő embere sorsát írod meg könyvben?
Dilemmát okoz, de ebben elég önző vagyok: ha jön az ihlet, ha megszáll egy téma, egyszerűen muszáj kiírni magamból. De a könyv második fele azért is lett fikció, még ha érzésre valóság is, hogy ne kelljen élő személyekről beszélnem. A valós személyek közül, akikről a könyvben írtam, már csak anyám és a nagynéném voltak életben: róluk tudtam, hogy nem lesz a könyv ellenükre.
A budapesti gettó mindennapjairól is olvashatsz egy cikkünkben.
