Bár nyaralás közben, különösen a fürdőhelyeken, az illemszabályok meglazultak, és akár egy-egy csók is elcsattanhatott, arról szó sem lehetett, hogy a korszak merev társadalmi elvárásait alapjaiban hágják át.
„Száz olyan budapesti ember közül, aki eszével keresi meg mindennapi kenyerét, elmegy esztendőnként fürdőre nyolcz, három igazi beteg, akik rászorulnak a pihenésre és öt képzelt beteg, akik októbertől kezdve egész júniusig szuggerálják önmaguknak a betegséget, amely legalább is tiz esztendővel megrövidíti életüket, ha fürdőre nem mennek. E száz derék, tiszteletreméltó ur közül nyolczvannak van felesége s a nyolczvan asszony közül esztendőnként fürdőre megy negyven, két beteg s harmincznyolcz egészséges, szép asszony, akik legalább is meghalnak, ha egy nyarat Budapesten kell tölteniök. De a többi negyven asszony közül is huszonöt elmegy falura, vagy kisebb nyaralóhelyre, hogy ott kipihenje a hét fáradalmait” – ecsetelte egy cikk a budapestiek fürdőzési és nyaralási szokásait 1896-ban.
A lefüggönyözött ablakoktól a Riviéráig
A tikkasztó, nagyvárosi nyár már a múlt század elején is gyötörte a budapestieket, ami ellen ki-ki a maga anyagi lehetőségeihez mérten védekezett. A kispénzűeknek be kellett érniük azzal, hogy lefüggönyözzék lakásuk ablakait, ahonnan aztán lehetőség szerint ki sem mozdultak – egyrészt a létező és valós szégyenérzet miatt, hogy nem telik nekik nyaralásra, másrészt pedig azért, mert a rekkenő hőségben, ha utcára merészkedtek, ugyanúgy tetőtől talpig fel kellett öltözniük: „1910 májusában irtózatos hőség köszöntött Budapestre.
A nők hosszú szoknyában, halcsontba préselve, fűzőkbe szorítva, állig gombolt ruhákban jártak az utcai forróságban.
A férfiak meg az ominózus lüszterkabátban rótták a világot olyan magas gallérral, hogy a kalap már alig fért el a gallér kürtője felett” – emlékezett vissza az Első Budapesti Dunafürdő Részvénytársaság egyik alapítója, Agócsy Imre 1943-ban.
Aki tehette, vidéken élő rokonaikhoz menekült, ahol a hűvös szobákban pihegve várta, hogy alábbhagyjon a forróság. Sokan látogattak el a hegyekbe vagy a Balaton partjára, elsősorban Balatonfüredre, Siófokra vagy Keszthelyre. A tehetősebbek vidéki birtokukra utaztak, vagy Buda külső kerületeiben, Zugligetben vagy Hűvösvölgyben béreltek villát egész nyárra; a külföldi úticélok közül pedig legtöbben az olasz vagy a francia Riviérát választották.
„Fürdőhelyen szabad az ilyesmi”
A nyaralást mindenki várta, és – egy 1924-es cikk szerint – mindenki másképp is viselkedett az üdülés alatt, mint a hétköznapokban. Az átalakulás már a vonatúton megkezdődött: a hivatalnok, aki „egész éven át bocsánatot kért, hogy a világon van, nagyvilági férfiúnak érzi magát, büszkén gyújt szivarra és ha csak lehet, gorombáskodik a kalauzzal vagy a feleségével, hogy a vonatban mindenki tudja, hogy ő nyaralni megy.” A szomszédok és ismerősök elképzelt irigysége („hogy a Braunná majd pukkadozik az irigységtől, ha megkapja a lapot az üdülőhelyről”) szintén erős motiváló erő volt; de titkos vágyakkal utazott el a „csinos, fiatal asszonyka” is:
„arról álmodik, hogy ki lesz az a gavallér, aki tánc közben megcsókolja nyakát, mert hát fürdőhelyen szabad az ilyesmi”.
A szalmaözvegyek és a bakfisok pedig Boccacciót, Zolát és egyéb „tiltott irodalmat” olvasgatva készülnek a nagy kalandra.
Nem illett testhez tapadó ruhában kimászni a vízből
Bár fürdőhelyen az erkölcsök valóban meglazultak és akár egy-egy csók is elcsattanhatott, arról szó sem lehetett, hogy a korszak merev társadalmi elvárásait alapjaiban hágják át. A vállalkozó kedvű hölgyek és urak talpig érő fürdőruhában, szigorúan külön-külön fürdőházakból merészkedtek a vízbe, ahol egymás közelségétől megrészegülve az is megesett, hogy a partról szóló zene ütemére táncra perdültek a vízben. A fürdőruhák azonban nem sokban különböztek az utcai viselettől: „Az urak bő trikóanyagból készült, térden alul érő nadrágszoknyaszerű fürdőruhát viseltek. A trikó vállpántjába beleszúrták a monokli vagy a cvikker zsinórját. Fejüket girardi szalmakalap védte a melegtől. A hölgyek jóval térden alul érő, sokrétű kartonruhában sétálgattak fel-alá a strandon. A vízbe nemigen merészkedtek be, mert a kiírt illemszabályok szerint nem illő, sőt tilos dolog volt, férfiak jelenlétében tapadó fürdőruhában kimászniuk a vízből” – emlékezett vissza Agócsy Imre, aki beszámolt arról is, milyen nehézségekkel kellett megküzdeniük, míg a Duna-fürdőkbe csábították a prűd lakosságot.
Illetlen az esti sötétségben az utcán tartózkodni
Az első Duna-fürdők (azaz a Duna vizéből deszkákkal lekerített, medencék) létesítése ellen ugyanis a hivatalok számtalan kifogást emeltek. Például azt, hogy a vízparton megfáznak a levetkőzött emberek (a vetkőzés persze az előbb leírt bonyolult fürdőkosztümöt jelentette), hogy a fürdőőrség felállítása jelentős anyagi megterheléssel jár, valamint hogy a látogatók „szív-ijedtséget” kaphatnak a nyílt vízben. Komoly problémának tűnt, hogy alkonyatkor ki fogja hazaküldeni a meggondolatlan fürdőzőket, hiszen „illetlen dolog az esti sötétségben az utcán tartózkodni, különösen akkor, ha nem rendes utcai ruhát visel az ember.” (Sokat elmond a korabeli emberek és a fürdőzés viszonyáról az is, hogy Agócsyék az első időkben fizettek azoknak, akik hajlandóak voltak igénybe venni a létesítményt – a drótkerítés mögül pedig kíváncsiskodók lesték azokat az őrülteket, akik a vízbe merészkedtek.) Végül mégis megnyitottak a Duna-fürdők, ahol ötvenpontos illemszabálylistát függesztettek ki, hogy a vállalkozó kedvű, ám bátortalan fürdőzőket segítsék a szokatlan tevékenységben.
Éttermi tízparancsolat
Fürdőre járni természetesen nem csak nyáron lehetett: a szanatóriumok, gyógykezelések, különféle kúrák nagyon népszerűek voltak az őszi és tavaszi időszakban is. A fürdőhelyeken csónakázóegyletek, vendéglők, parkok hívogatták a pihenni vágyókat, de tombolaestélyek, bálok, teniszverseny, teke, gőzhajós kirándulás is várta a nyaralókat. Az élénk társasági élet fénypontja a nagy, közös vacsora (úgynevezett table d´hôte volt), amelynek szintén megvolt a tízparancsolata, amint azt Széchyné Lorenz Josephine ismertette az érdeklődő olvasókkal. A ma már meglepőnek ható jó tanácsok között szerepel, hogy asztalnál „ne mutatkozz be első alkalommal, de másodiknál sem”; „ne légy nagyon buzgó és szolgálatkész”, valamint az is, hogy a gyümölcsöstálat mindig balra kell tovább adni, és sohasem jobbra (bár azt elmulasztotta leírni, miért).
Esti randevú, fekete öltönyben
Hasonló, ám humorosak szánt intelmekkel látta el a Fővárosi Lapok is az olvasókat 1896-ban: „Fürdőhelyen ne tanulj kártyázni”, „Soha sem hozass gyertyát a fűszerestől, mert többé a szállóban soha »nagyságos úr«-nak nem szólítanak”, „Fürdőhelyen orfeum-énekesnővel foglalkozni határtalan ízléstelenség, még akkor is megbocsájthatatlan, ha végső szükségben teszed” – szólnak az atyai jó tanácsok. Salamon Ödön, a korán elhunyt szerző megosztja, miért nem jó ötlet „szép asszony” mellé ülni reggelinél (mert nem az udvarló, hanem a kávé miatt jön), miért célszerű fekete öltönyt viselni esti randevúhoz (nagyon jól összeolvad az alkonyati homállyal, ha gyorsan távozni kellene), és miért nem érdemes túl sokat teketóriázni a szerelmi vallomással. Ezt ma is kitalálhatjuk: azért, mert választottunk bármikor elutazhat. (Borítókép: Fortepan / Korbuly család)
Ha kíváncsi vagy, hogyan fejlődött szerelemmé Ady Endre fürdőhelyi ismeretsége, ezt a cikket ajánljuk.
