Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az egész világot megdöbbentette, amikor az 1954-es világbajnokság döntőjében a nyugatnémet válogatott 3–2-re legyőzte a bajnokesélyesnek tartott, Puskás Ferenc által vezetett magyar Aranycsapatot. A sors furcsa iróniája, hogy a diadalmas németek csapatkapitánya és legnagyobb sztárja, Fritz Walter tíz évvel korábban egy magyar futballrajongónak köszönhette, hogy megmenekült a szovjet elhurcolástól.
Rögtön mesterhármassal debütált a válogatottban
Az 1920-ban Kaiserslauternben született Friedrich „Fritz” Walter mondhatni az anyatejjel együtt szívta magába a futball szeretetét: édesapja, Ludwig korábban Amerikában próbált szerencsét, majd Németországba hazatérve a Rajna-vidéken telepedett le, és teherautó-sofőrként dolgozott, egy balesetben azonban elvesztette fél szeme világát, ezért másfajta megélhetés után kellett néznie. Éttermet nyitott a helyi futballcsapat, az 1. FC Kaiserslautern stadionjának közvetlen közelében, ahová a klub játékosai és személyzete is jártak étkezni, így Fritz és két kisebb fiútestvére csecsemőkoruktól a Vörös Ördögök becenéven illetett csapattal együtt nőttek fel.
Nem véletlen, hogy a kis Fritz nyolcévesen már a Kaiserslautern ificsapatát erősítette, rendkívüli tehetségének köszönhetően pedig 17 évesen a felnőttkeretben debütálhatott. A fiatal futballzseni tudására számos klub felfigyelt, köztük jelentős külföldi csapatok is, ő azonban minden ajánlatot visszautasított, egész pályafutása alatt kizárólag szülővárosának klubszíneiben volt hajlandó pályára lépni. Walter tehetségét ugyanakkor a német válogatott nagy hatalmú (és a náci vezetéssel igen jó viszonyt ápoló) szövetségi kapitánya, a Főnöknek nevezett Sepp Herberger is értékelte, és 1940-ben meghívta őt a nemzeti keretbe. Első válogatottmérkőzésén a húszéves Walter rögtön egy mesterhármassal mutatkozott be Románia ellen, akiket a horogkeresztes csapat 9–3-ra elpáholt.
A következő tavasszal a német válogatott az ország katonai szövetségese, Magyarország ellen játszott barátságos mérkőzést Kölnben, ahol a házigazdák 70 ezer szurkoló előtt 7–0-ra verték a magyarokat. 1942 májusában Budapesten került sor a visszavágóra, ahol sokáig a magyarok álltak győzelemre, végül a németek a második félidőben összekapták magukat, és 5–3-as győzelmet arattak. Fritz Walter ekkor már a válogatott első számú sztárjának számított, akit hivatalosan besoroztak a hadseregbe, Herberger azonban befolyása révén elérte, hogy a frontszolgálat helyett a futballpályán segíthesse győzelemre a Német Birodalmat.
Felismerte őt a magyar őr
1943-ra azonban a németek egyre jobban hátrányba kerültek, Joseph Goebbels propagandaminiszter pedig meghirdette a „totális háborút”, melynek szellemében egyebek mellett beszüntették a profi sporteseményeket, bajnokságokat, így a sportolók már nem kaphattak felmentést az éles frontszolgálat alól. Herberger még így is tudott segíteni első számú protezsáltjának, elérte, hogy Walter ne a Wehrmacht valamelyik gyalogosegységében, hanem egy különleges ejtőernyős alakulatnál szolgálhasson, melyet a korábbi profi futballkapus, Hermann Graf őrnagy alapított és vezetett.
A következő két évet Walter viszonylagos épségben tölthette − bár az ejtőernyősként szerzett negatív élményei hatására egész hátralévő életében irtózott a repüléstől −, mígnem a háború végén, 1945 áprilisában az egység a keleti fronton, Máramarosnál megadta magát a szovjeteknek. Waltert és társait egy ukrajnai fogolytáborba internálták, ahonnét a terv szerint a Szovjetunióba, a Gulagra vitték őket tovább. A futballsztár a táborban maláriában szenvedett, melyből sikeresen kigyógyult, azonban még így sem volt kétséges, hogy a durva szibériai körülmények között nem sok esélye lenne a túlélésre. A vakszerencse azonban közbeszólt, ha hihetünk a történetnek, Walter a csodával határos módon menekült meg az elhurcolástól.
A fogolytábor egyik magyar őre felfigyelt Walterre, miközben amaz a fogolytársaival focizgatott, és hamarosan rájött, hogy látta már valahol. „Emlékszem rád − szólította meg a német foglyot −, az Üllői úton ’42 májusában, 5–3-ra győztetek ellenünk.” A futballrajongó őrt annyira meghatotta a nagy találkozás, elhatározta, megmenti hősét a Gulagtól: azt hazudta a feletteseinek, hogy a fogoly nem német, hanem osztrák, a Saar-vidékről származik, így Waltert elengedték, és hazatérhetett Kaiserslauternbe, ahol felépülését követően folytatta a labdarúgást. Náci kapcsolatai ellenére Herbergert nem érte retorzió, és továbbra is a német válogatott edzője maradhatott, melynek csapatkapitánya és legjelentősebb játékosa Fritz Walter lett az ’50-es években.
Egész életében hálás volt a magyaroknak
Walter és Herberger vezették győzelemre az NSZK csapatát a magyarok ellen az 1954-es berni vébédöntőben; a mérkőzés alatt végig szakadt az eső, Walter azonban a legjobb formáját hozta, ezért Németországban máig „Fritz Walter-időjárásnak” nevezik a hasonlóan rossz, viharos időt. Érdekesség, hogy a világbajnoki csapatban a kapitány öccse, Ottmar Walter is pályára lépett. Walter 1959-ben, 39 évesen vonult vissza a profi labdarúgástól, ezt követően egy évtizedig edzőként dolgozott. Sohasem felejtette el, hogyan segítették őt a magyarok a világháború idején, és igyekezett viszonozni a szívességet, az 1956-os forradalom után pénzt küldött és mérkőzéseket szervezett a külföldön maradt magyar focistáknak.
A világbajnoki második Aranycsapat tagjaival egész életében jó viszonyt ápolt, Puskással, Buzánszky Jenővel, Grosics Gyulával különösen a rendszerváltozást követően találkozott gyakran. Fritz Walter 2002-ben, 81 évesen hunyt el, a Kaiserslautern stadionja 1985 óta az ő nevét viseli.
