Ferenc József anyja tényleg a gonosz anyós mintapéldánya lenne, ahogy annak idején a Sissi-trilógia ábrázolta a filmvásznon? Valóban magyargyűlölő és hataloméhes volt? Igaz, hogy bábként irányította a fiát? Az első regény, amelynek ő a főszereplője, ezeknek a kérdéseknek járt utána, és egy sokkal árnyaltabb kép bemutatására törekedett. Az alábbiakban mi is kivesézzük a személyével kapcsolatos kliséket, és megpróbáljuk ezáltal megválaszolni, ki is lehetett az igazi Wittelsbach Zsófia.
Szeptemberben (egyelőre csak németül) megjelent Michaela Baumgartner (aki egyébként doktorált történész) tollából a Sophie: Die Kaisermacherin (Zsófia: a császárcsináló) című regény, amelyet hiány szült. Mint az osztrák az osztrák Heute napilapnak nyilatkozta a szerző, nagy a kontraszt, hogy Sisiről mennyi könyv íródott és mennyi filmet forgattak, amelyben persze mellékszereplőként Zsófia főhercegné is megjelenik, de
mindig szigorú anyósként és becsvágyó, érzelemmentes figuraként, aki amolyan főgonoszként tesz keresztbe a jóságos főszereplőnek.
Az osztrák színészlegenda, Vilma Degischer ugyanis túl jól alakította a szerepet Ernst Marischka híres Sissi-filmjeiben, ezzel pedig bebetonozódott egy narratíva Ferenc József anyjáról. Ami még ha részben igaz is, de nem teljesen fedi a valóságot, ugyanis éppen ennyire lehetne szerető anyaként és nagymamaként, éles eszű és gyorsan reagáló reálpolitikusként, a birodalom összetartójaként is ábrázolni őt.
A torz kép Baumgartner szerint azért is alakulhatott ki, mert Erzsébet királyné teljesen beleillett a XIX. századi romantika korszellemébe a szabadságvágyával, a konvenciók ellen lázadó természetével, a természet szeretetével és a szépségével. „Ha valakiről kizárólag pozitívan vagy negatívan beszélnek, mindig szkeptikus és kíváncsi leszek. Így volt ez Zsófiával is. Tulajdonképpen Ernst Marischka Sissi-trilógiáján nőttem fel. Mivel első három regényemben intenzíven foglalkoztam a XIX. századdal, és újra meg újra beleütköztem Zsófiába, közelebbről is megnéztem. És annyira meglepett az, amit megtudtam, hogy regény lett belőle” – mondta az OE24 hírportálnak. A szerzőnő továbbá motiválónak tartotta azt is, hogy szereti a nehéz kihívásokat és izgatta az, hogy Zsófia alakjához miért nem mert eddig senki jobban hozzányúlni.
Zsófia és Sisi, valamint II. Erzsébet királynő és Diana walesi hercegné közt könnyű párhuzamot vonni, a néhai brit uralkodót mégsem ítélik meg olyan keményen a kritikusai.
Átlagon felüli képességek a gyenge férfiak között
Wittelsbach Zsófia a bajor uralkodócsaládból származott, apjából lett az ország első királya, aki lányait nagy odafigyeléssel taníttatta és házasította ki. Mikor eladósorba került, Zsófia féltestvére volt épp az osztrák császárné és magyar királyné, aki felfigyelt művelt és okos húgára, így felvetette, hogy ő is házasodjon be a Habsburg családba. Bár apjuk szkeptikus volt, mennyire lenne jó ötlet lányát a mögötte ilyen téren messze elmaradó Ferenc Károly főherceghez adni, némi vonakodás után kötelességtudatból Zsófia végül is beadta a derekát.
A trónon I. Ferencet a belterjes házasulásból fakadóan az uralkodásra teljesen alkalmatlan V. Ferdinánd követte, akitől senki nem számított utódra, még akkor sem, amikor végre lett felesége.
Ezt a lehetőséget látta meg az ambiciózus Zsófia, és idejekorán elkezdte elsőszülött fiát felkészíteni a trónra. Bár rivalizálásuk miatt éppenséggel nem szívlelte, de mivel tisztelte és fiának a legjobbat akarta, így Metternich kancellárt kérte fel, hogy legyen Ferenc József nevelője. A főhercegné és a kancellár közti ellenszenv abból fakadt, hogy a császár helyett az udvaroncokból álló informális testület, a kamarilla kormányozta lényegében a birodalmat és mindketten ennek vezetésére törekedtek.
Zsófia pillanata 1848-ban jött el, amikor is a bécsi forradalom miatt Metternich lemondott, Zsófia a kamarilla támogatásával pedig lemondatta a császárt és férjét is rábeszélte arra, hogy adja át Ferenc Józsefnek a trónt.
A bécsiek ezután a „titkos császárnőnek” hívták Zsófiát,
ami olyan szempontból igaz, hogy Ferenc József 18 évesen járatlan volt még a politikában (közben kitört a magyar forradalom és szabadságharc is ugye), így nagyban támaszkodott kezdetben anyja tanácsaira. De az nem igaz, hogy bábként teljesítette volna az anyja utasításait. Ennél önállóbb is volt, másrészt Zsófia sem akart még egy gyenge férfit látni a trónon, a birodalom érdeke egy erős uralkodó volt. Anya és fia számos kérdésben nem értettek később egyet, de Zsófia beérte annyival, hogy megossza a meglátásait.
Egyedül a keményvonalas kormányzást tartotta megfelelőnek
Zsófia főhercegné a Habsburg-ház hatalmának megtartásához és a soknemzetiségű birodalom összefogásához egyedül a neoabszolutizmust tartotta jó eszköznek, támogatta továbbá az ultramontán törekvéseket is, azaz a pápához és a római katolikus uralkodócsaládhoz való feltétlen hűség mindenek felett kellett, hogy álljon az államszövetségben. Világnézete így nem ismerte el a népek önrendelkezéshez való jogát és küzdött a liberalizmus mindenfajta megnyilvánulása ellen is. (Nem csoda, hogy a liberálisok által a leggyűlöltebb tagja volt a családnak, és később Sisivel, aki inkább a liberális politika felé hajlott, ebben sem értették meg egymást.)
Szigorúan ellenezte a birodalom föderalizálását, amely nagyobb politikai beleszólást engedett volna az egyes nemzetiségeknek, ez ügyben a legveszélyesebbnek pedig a legnagyobb lélekszámú magyar etnikumot tartotta.
Zsófia politikai példaképe egyébként Mária Terézia volt, aki szintén képes volt egy kritikus időszakban egyben tartani a birodalmat, saját dolgozója így a császárnő egykori könyvtárszobájában volt berendezve a schönbrunni kastélyban. A Habsburg Birodalom alapvetően szupranacionális szervezet volt, tehát a Habsburg-család vezetésével kellett működnie ennek a monstre államnak, amibe nem fért az bele, hogy egyes népeknek a mások kárára kedvezzen az uralkodócsalád. A XIX. században divatossá lett nacionalizmus ennek éppen az ellenkezőjét várta, így a konfliktus elkerülhetetlen volt. Mivel a magyarok tudták az érdekeiket leghangosabban képviselni, így Zsófia velük is akart példát statuálni, amikor leverték a szabadságharcot.
Állítólag az ő ötlete volt az orosz cár bevonása is, illetve, hogy keményen torolják meg a magyar vezetőkön a zendülést.
(Nyilván később az sem segítettet szimpátiája kialakulásában, hogy 1853-ban Libényi János magyar szabósegéd nyakon szúrta Ferenc Józsefet - napokig nem lehetett tudni, hogy túléli-e a császár a merényletet.) De a sokat jótékonykodó Zsófia meglepő módon Magyarországra is adott pénzt. 1862-ben például a tokaji tűz károsultjait segítette, két évvel később pedig a Csanád megyei kórház építésére adakozott. Erzsébet lázadásból, hogy ezzel is odaszúrjon Zsófiának, a magyarokat kezdte pártolni, és a fáma szerint ennek az is az oka volt, hogy a cseh nyelvvel egyáltalán nem boldogult, míg a magyarral volt sikerélménye. Bár Zsófia hithű katolikus volt, a bajor udvarban a vallási türelem dívott (anyja protestáns volt), így állítólag a főhercegné állt az 1839-es kormányrendelet mögött is, amely utasította a magyar katolikus püspöki kart a vegyesházasságok tiszteletben tartására – írja a Rubicon folyóirat.
Különbözött a császárnéi szerepről alkotott felfogásuk is
A főhercegné fontosnak tartotta azt is, hogy Ausztria továbbra is az első legyen a német fejedelemségek közt. Az egyre erősödő Poroszország miatt így Zsófia esszenciálisnak látta, hogy a Habsburg Birodalom és a Bajor Királyság házassággal lépjen politikai szövetségre, ki is nézte Ludovika húgának legidősebb lányát, Ilonát. Ferenc Józsefnek azonban annak húga, Erzsébet tetszett meg, aki valóban se műveltségben, se modorban nem ütötte meg azt a szintet, ami egy császárnétól elvárható, de a filmtől eltérően Zsófia nem ágált fia választása ellen,
állítólag ennyit mondott csak Sisiről: „szép, de buta”.
Mint a regény szerzője felhívja a figyelmet, Zsófia a naplóiban és leveleiben is mindig nagyon odafigyelt, hogy Sisiről soha ne mondjon semmi rosszat. „Aggódott is Sisi miatt, mert egyszerűen túl fiatal volt. De kezdettől fogva teljesen beleszeretett az unokahúgába. Egy levelében az ötödik gyermekének nevezte őt” – mondja Baumgartner.
Erzsébetet kezdetben olyasvalakinek látta, akit könnyen a saját elképzelései szerint formálhat. A két nő közti konfliktus nagyban fakadt az uralkodóné szerepéről vallott ellentétes felfogásukból is. Zsófia vállaltan lemondott erről a pozícióról, amelyre eredetileg törekedett, míg Erzsébetre ezt a szerepet többé-kevésbé rákényszerítették, amit nem akart sosem. (Zsófia a Kaiserinmutter, azaz a császár anyja titulust használta, és mindig megadta Sisinek a tiszteletet, mint rangban fölötte állónak.) Zsófiának a spanyol etikett betartása és a Habsburg-ház méltóságának megőrzése mindig is a legfontosabb értékek közé tartozott, Sisi pedig nem is rejtette véka alá, hogy ezek neki annyira nem fontosak, sőt: egész élete gyakorlatilag az udvarból való menekülésről szólt, anyósára hagyva gyakorlatilag a feladatát, amire a házassággal szerződött.
Zsófia zokszó nélkül betöltötte a birodalom első asszonyának szerepkörét, Sisi helyett vett részt jótékonysági eseményeken, illetve bármi más rendezvényen, amihez menyének nem volt kedve.
Mégis, Erzsébet az udvarnál töltött első évei alatt, tapasztalatlan feleségként és fiatal anyaként elszenvedett nehézségeiért teljes mértékben anyósát tette felelőssé. Igaz, Zsófia a császárné személyzetének minden egyes tagját maga választotta ki, akik többnyire középkorú nők voltak. A kezdetben tinédzser lány egyiküket sem ismerte, és nem is bízhatott bennük, mivel mindent, amit mondott vagy tett, továbbítottak Zsófiának, így Sisi elszigeteltnek és magányosnak érezte magát – írja a Vogue.
A gyerekek életében is ő volt a biztos pont
A Romy Schneider címszereplésével készült trilógia egyik központi konfliktusa a kis Zsófia főhercegnő felügyelete és nevelése. Ez az a momentum, amikor abszolút mindenki Sisi pártjára áll, holott a valóságban ez sem ennyire fekete és fehér. Például pont Erzsébet királyné anyósának írt levelei bizonyítják, hogy nagyon is ő nevelhette a kis Zsófia, majd aztán Gizella főhercegnőt is az elején, aztán valóban volt ebből némi konfliktus, aminek akkor szakadt vége, amikor Sisi kierőszakolta, hogy magyarországi látogatásukra magukkal vigyék a gyerekeket, akik Budán aztán elkapták a tífuszt. A kis Zsófia ebbe belehalt végül, s bár anyósa Sisit okolta ezért, sosem rótta fel neki.
A császárné depressziója alatt Zsófia nemcsak a reprezentációt, Ferenc József támogatását vállalta magára, hanem a gyereknevelést is, ami később is főként rá maradt
– Sisit azt sem érdekelte utazásai alatt a távolból, hogy Rudolf trónörököst kínozza a nevelője. Zsófia főhercegnének ez sem volt teher, nagyon családcentrikus ember volt mindig is, testvéreivel is jó kapcsolatot ápolt. Sisi élete második felében alig időzött már Bécsben, így Zsófia nemcsak pótcsászárnévá avanzsált, hanem pótanyává is – nem csoda, hogy halálakor nemcsak a bécsi polgárok, de unokái is zokogtak a ravatalánál. Ekkoriban persze már visszavonult az udvari élettől, az 1867-es év pokoli volt ugyanis számára több okból is, főként a menye által is szorgalmazott kiegyezést, az Osztrák-Magyar Monarchia megalakulását és az alkotmányos monarchia bevezetését tekintette hatalmas politikai kudarcnak. De nem heverte ki azt sem, hogy kedvenc gyermekét, Miksa mexikói császárt ugyanebben az évben végezték ki a köztársaságpártiak, gyakorlatilag ezután minden életkedve elszállt. A ravatalnál Sisi – aki anyósát sokáig csak „gonosz asszonynak” hívta – is megenyhült, állítólag ezt mondta udvarhölgyének: „A főhercegné bizonyára mindent a legjobb szándékkal tett, de az utak fáradságosak voltak és a modora kemény.”
Ha érdekel Rudolf herceg szomorú sorsa, olvasd el a témában születtt cikkünket is!
