Éppen 60 éves az új Erzsébet híd, amelyet 1964. november 21-én adtak át a forgalomnak. Az „öreglány” egyébként mind a mai napig fiatalos, noha pár dologban még elődje elemeit használja. A hat évtized alatt többször átfestették, de generálfelújításon egyszer sem esett át azóta. Legnagyobb volumenű átalakítása a villamosvágányok felszedése volt.
Amikor átsétálok az Erzsébet hídon, mindig magával ragad különös dinamikája. Ahogy a hatalmas szerkezet az autók és buszok súlya alatt érezhetően kileng, olyan, mintha valami roppant vidámparkban lennék. Ez azért van, mert a 60 éve épült átkelő ugyanúgy ingapilonos, mint az elődje volt, azaz a magasba törő tartóelemei nem fixen állnak a talajon, hanem mozognak, a talpukon el tudnak fordulni. II. Erzsébet – ahogy magamban játékból nevezni szoktam – az eredeti alapjain áll: ha leballagsz a hídfő lábához, a görgő alsó lemezén láthatod, hogy ott díszeleg a „Diósgyőr 1899” felirat.
Így zajlottak az első Erzsébet híd végórái
1945. január 18-án a pesti oldalon dúló harcok zajai csendesedtek, de a Duna partján valami másféle vihar tombolt. Havas zúzmara lepte be az Erzsébet híd karcsú, elegáns láncait, amelyek a város két partját oly kecsesen kötötték össze. A visszavonuló német csapatokat azonban ez a talmi szépség nemigen érdekelte, ők a város megbénítására törekedtek, hogy egérutat nyerjenek ellenfeleik elől. Így aztán az Erzsébet híd sem kerülhette el sorsát. A robbantás előkészületének híre futótűzként terjedt a környéken lakók között: „El akarják pusztítani a hidat!” – járt szájról szájra a döbbent szomszédok körében, akik közül egyre többen merészkedtek le a rakpartra. A téli szürkületben a Duna szinte mozdulatlanná dermedt, mintha maga is visszafojtott lélegzettel várná a történteket.
A robbanás mély, dübörgő hangja olyan volt, mintha a város szíve szakadna meg. A láncok éles csikordulással hasadtak darabokra, mintha az acél sikoltana fájdalmában. A középső szakasz, amely oly sok szerelmet, örömöt, és történetet hordozott a vállán, szinte lassított mozdulatként zuhant alá, bele a jeges folyóba. A pillérek megrázkódtak, majd egy utolsó roppanással megadták magukat. A híd íve lassan eltűnt a hullámok alatt, amelyeket vastag törmelék és a pusztítás visszhangja borított.
A robbanás utáni csend még a hidegnél is dermesztőbb volt. A budai oldalon egy idős férfi térdre rogyott, fejét kezébe temetve zokogott. Egy anya a gyermekével a kezében némán figyelte, ahogy a füst lassan elszáll, a helyén pedig csak a törmelék borította jég marad. Az a pillanat, amikor a híd a mélybe zuhant, nem csupán az acél halálát jelentette, hanem egy korszak végét is.
Múlt és jövő között híd nélkül
1945 elmúltával a háborús sérülések lassan gyógyultak a városban, de az Erzsébet híd hiánya égető maradt. A tátongó űr a Duna felett olyan volt, mint egy nyílt seb Budapest szívén. A romokat eltakarították, de az árván maradt pesti pillér állandó keserű mementóként emlékeztetett a tragédiára. Csaknem két évtized telt el így. A hídláb körül lassan kezdett visszafoglalni mindent a természet: mohák és vízi madarak találtak rajta otthonra. A helyiek között pedig legendák születtek: néhányan azt mesélték, hogy a pillér éjjelente „sóhajt”, mások még azt is tudni vélték, hogy a háborúban odaveszettek lelkei kísértenek rajta.
Eredetileg azért hagyták meg a hídfőt, mert egészen 1958-ig úgy volt, hogy a régi hidat építik vissza. Abban az évben azonban a kommunista kormány úgy döntött, hogy a korábbinál szélesebb és nagyobb kapacitású dunai átkelőre van szükség, amely gyorsforgalmi útként tudja átvezetni a főváros kelet-nyugati irányú forgalmát. Az autóbarát koncepció felülkerekedését jól jelzi, hogy az új szülemény inspirációját egy autópályahíd, a kölni Mühlheimer Brücke adta. Ezt alapul véve a hazai mérnökök és várostervezők merész víziót alkottak: egy szinte patyolatfehér kábelhidat, amely szakított a múlt hagyományaival, és modern vonalaival a szocialista jövőt volt hivatott hirdetni.
Így született meg a második Erzsébet híd
A földmunkagépek első dörrenése 1961-ben visszhangzott a rakpartokon. A városlakók eleinte idegenkedve figyelték a munkálatokat. Hogyan pótolhatná bármi azt az eleganciát és történelmet, amit az eredeti Erzsébet híd jelentett? Ám ahogy az acélkábelek felkerültek, és a betonpillérek az ég felé törtek, a két part ismét közeledni látszott egymáshoz. Az átadás határideje 1964. november 7-e volt, a „nagy októberi szocialista forradalomnak” nevezett oroszországi bolsevik puccs évfordulója, ami akkoriban Magyarországon is piros betűs nap volt.
Csakhogy az építők nem készültek el időre, Budapest ünnepi díszbe öltözésekor még csak a szilárdsági próbák zajlottak. Ez volt az a pillanat, amikor a hídnak meg kellett mutatnia, hogy méltó a város bizalmára. A helyi közlekedési vállalatok nem aprózták el a dolgot: a próbaterheléshez összesen 42 villamoskocsit és hév-mozdonyt, 67 buszt, 24 locsolókocsit és 22 további teherautót állítottak rá az új építményre. A kék, sárga és zöld kocsik sűrű egymásutánja teljesen beborította a hidat. Az emberek a rakpartokról figyelték lélegzetvisszafojtva: vajon bírja-e a szerkezet. Ahogy a villamosok megindultak, majd megálltak, a híd beleremegett, 68 centiméternyit süllyedt, de stabilan állt. A próbát siker koronázta, és szinte hallani lehetett, amint a város egyszerre fellélegzett.
A hidat végül 1964. november 21-én adták át a forgalomnak. Az avatást hatalmas tömeg ünnepelte, még a 68-as villamos tetején is emberek ültek. Csanádi György közlekedésügyi miniszter mondott köszöntőbeszédet, és Kádár János pártfőtitkár vágta át a szalagot. A megnyitó után a tömegközlekedés indult meg elsőként Pestről Budára, az első járat a Keleti pályaudvart Kelenfölddel összekötő 7C jelzésű busz volt. Az emberek tapsoltak, integettek, néhányan a könnyeikkel küszködtek. Közben pedig a ködös novemberi időben a nap sugarai áttörtek a felhőkön, és táncot jártak a híd hófehér testén, mintha az ég maga is áldását adná az új műre.
A villamosok középen haladtak, és kétoldalt a hídfőknél volt megállójuk. Közlekedésüket azonban eleve ideiglenesnek szánták, ezért nem készítettek a síneknek rendes alépítményt, a vágányokat közvetlenül a hídszerkezethez rögzítették. Ez azt eredményezte, hogy a nehéz járművek rezgései csillapítatlanul adódtak át, ami már egy évtized alatt komoly károkat okozott. Egyebek között ezért is szűnt meg a hídon 1972 végén a villamosforgalom, bár az a kelet-nyugati metróvonal átadása után amúgy is okafogyottá vált.
Ha te is a hidak szerelmese vagy, kattints ide, és megnézheted a világ 10 legbámulatosabb vasúti átkelőjét.
