Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
„Hiába várod, hogy az élet igazodjon hozzád. Neked kell igazodnod az élethez. Különben megbüntet” – mondja Lizzy, az elbűvölő francia lány hallgatag férjének, Störrnek, aki a saját bőrén tapasztalja meg, hogy a sors játéka egyszerre lehet szívszakasztóan tragikus és felemelően gyönyörű. Enyedi Ildikó filmjének minden képkockája lélekig hatolva tolmácsolja Füst Milán regénybe csomagolt gondolatait, A feleségem története megkapó szerelmes levél az élethez.
Enyedi Ildikóval A feleségem története magyarországi sajtóbemutatója után találkozunk az Auguszt cukrászda kerthelyiségében. A pergola alatt ül, előtte, az asztalon egy csésze kávé és egy fél szelet torta. Éppen véget ért az előző beszélgetése. Miközben bemutatkozunk, mellette terem egy pincér, elvinné a tányérját. Ildikó szégyenlősen bevallja, hogy ő bizony még megenné a süteményt, de eddig nem volt rá ideje. Reggel óta folyamatosan interjúkat ad, látszik rajta, hogy fáradt, mégis, amikor arról kérdezem, hogy mikor olvasta először Füst Milán regényét, kamasz lánnyá lényegül, és lelkesen mesél az emlékről és egykori álmáról, hogy filmvászonra vigye Störr kapitány és felesége történetét.
Emlékszel rá, hogy mikor olvastad először A feleségem történetét?
Gimnazista voltam. Számomra a virtuális valóság előszobája volt az irodalom. Elképesztő érzés volt belezúgni egy-egy regénybe. A feleségem történetét hihetetlen rátalálásélményként éltem meg, mert azt éreztem, végre valaki azt fogalmazza meg, amit én is gondolok. És mennyire gazdagon, sokszínűen és játékosan! Egy kamaszt nagyon érdekel, hogy hogyan is kellene élni az életet, hogy milyen is a világ. Nálam Füst Milán regénye nagyon betalált.
Ez az élmény is szerepet játszott abban, hogy harminckét évvel ezelőtt megírtad A feleségem története forgatókönyvét?
Az én XX. századom befejezése alatt gondolkodtam azon, hogy mi legyen a következő. Azt éreztem, szemben Füst Milán más műveivel – amiket szintén nagyon szeretek –, hogy ez filmre való. Egyrészt a szenvedélyes szerelmi szál egy „vivőréteg”, másrészt
úgy beszél a világ gyönyörű titokzatosságáról, hogy millió színt mutat meg belőle.
Egyébként azt gondolom, hogy a könyveket békén kell hagyni, olvasni kell őket, nem megfilmesíteni.
Előfordul, hogy bizonyos idő elteltével egy már ismert történet teljesen mást mond nekünk, más nézőpontból látunk rá, mint amikor először olvastuk. Veled történt hasonló A feleségem történetével?
Érdekes módon nem. De azért erre mondok egy példát. Az Anna Kareninát kamaszként a szenvedélyes szerelem netovábbjaként olvastam. Aztán amikor a lányom kamasz lett, és neki kötelező olvasmány volt, elkezdtem újraolvasni. Teljesen lesápadtam a reménytelen vergődés sivatagától! Zseniális az a könyv, de kamaszként nagyon keveset fogtam fel belőle. Felnőttként újraolvasva azt gondolom, azt a könyvet korai egy kamasz kezébe adni, mert elveszi az élettől a kedvét. Ugyanakkor a kamaszagy valószínűleg kiválogat belőle részeket, mondjuk, amik a szenvedélyes szerelemről szólnak. Ami viszont Füst Milánban akkor is lelkesített és ma is, az változatlan.
Füst Milán karakterei nagyon összetettek, jellegzetesek. A film készítésénél még arra is odafigyeltetek, hogy a szereplők nemzetisége megegyezzen a könyvbéli karakterekével. Nehéz volt rátalálni a megfelelő színészekre?
A nemzeti karakterekkel mentem Füst Milán után. Így azt már nem kell elmesélni a filmben, hanem hat magától. Störr kapitánynak egy északi, nagydarab, karizmatikus férfit kerestem. Nem volt egyszerű, de nagyon örülök, hogy megtaláltam Gijs Nabert, akinek ez az első nemzetközi filmje. Őt egy volt diákomnak, Csoma Sanyinak köszönhetem, akinek a diplomamunkájában szerepelt. Egyébként a casting director, Ascher Irma talált rá a színészekre szerte a világban.
Ha jól tudom, a könyv férfi főhősének személyisége számodra nem teljesen ismeretlen.
Már harminckét éve élek együtt egy vesztfáliai férfival, aki ráadásul a holland határ közeléből származik, a helyi dialektus ott már majdnem holland. Rajta keresztül ismertem meg a nagy és erős emberek szelídségét és védtelenségét, ami benne van Störr kapitányban is.
A feleségem története cannes-i bemutatóját öt percig tartó álló tapssal ünnepelte a közönség. A kritikák mégsem tükrözték a bemutató katarzisát. Mi lehetett ennek az oka?
Azt hiszem, a fesztivál vége felé, a kora reggeli sajtóvetítésen az újságírók már kimerültek voltak, és így kevésbé tudtak ráhangolódni a filmre. A feleségem története nem adja olyan könnyen magát, mint egy egyértelmű művészi és vizuális koncepcióval operáló mű, ahol van egy nagyon erős állásfoglalás, amihez lehet kapcsolódni. Ehhez a filmhez több türelem kell, több oldottság, bele kell merülni, és akkor lehet élvezni azokat a kis kincseket, amiket mi nagy melóval elrejtettünk. Ők eddig valószínűleg nem jutottak el.
A kritikusoknak az egyik kivetnivalójuk az volt, hogy a dialógusok nem elég hitelesek, túl irodalmiak. Egyrészt egy 20. századi könyv adaptációjáról beszélünk, így teljesen más stílust, más nyelvezetet képvisel, mint a kortárs művek. Másrészt a regény Störr kapitány belső monológja, valószínűleg egyetlen olvasót sem kötött volna le sokáig, ha Füst Milán minden költőiséget nélkülözve, egy saját bevallása szerint irodalmi szövegekkel keveset bíbelődő kapitány hangján szólaltatta volna meg. Tudatos volt ennek a megoldásnak az átültetése?
A regény tulajdonképpen egy nyelvi labirintus. Mi, ahelyett, hogy teljesen belehelyezkedtünk volna a Störr kapitányba, egy picivel hátrébb léptünk. Nagy empátiával fordultunk felé, mégsem az ő fejében voltunk, kívülről figyeltük, és drukkoltunk neki. Egy egészen másfajta labirintust kellett építenünk, de nem szavakból, hisz nekünk más eszközeink is vannak. Egy író csak a nyelvvel és annak szabadságával dolgozik. Ha ő leír valamit, akkor nekünk azt viszont meg kell valósítanunk. Tehát nagyon más módon építkeztünk.
Sok munkát és pénzt fektettünk ebbe. Az a dialog coach dolgozott velünk, aki egyébként Léát a Bond-filmekben és a többi angol nyelvű filmjében is segíti. Ő kifejezetten kiemelte, hogy mennyire természetesek és oldottak a párbeszédek. Azokban az angolszász szakmabeli nézőkben, akiknek korábban elküldtem a filmet, föl sem merült, hogy ne lennének azok. Utólag is rákérdeztem, hogy mit gondolnak, miért kapott ilyen rossz kritikákat a film, és ők is másban látták a problémát. Inkább a fesztiváldinamikát okolták, ahol egy teremben egy csapat együtt nézi meg a filmet, aztán együtt megbeszélik, és bepörgetik egymást egy közös véleménybe.
A Variety a film hosszát is kritizálta. Persze még mindig egy igen vaskos regény adaptációjáról beszélünk, de úgy érzem, hogy a történet hossza segített abban, hogy érzelmileg éppen olyan idegőrlően hasson a befogadóra, mint Större a kétely, hogy vajon hűséges-e hozzá a felesége. A film hossza is lehet a rendező eszköze.
Abszolút! Nem egyszerűen csak hosszú a film, hanem négyszer is ér véget. Mindegyiknél érezheti azt a néző, hogy „Aha, most ez történik, láttam már az előjeleit, akkor itt van vége a filmnek. Hoppá, nem is!” Akkor jön a következő rész. „Most már tényleg minden összeállt, most már tényleg itt a vége! Fú, de nem!” Ezek az újabb és újabb körök a végén egyre intenzívebben hoznak új felismeréseket, és mindig átmozgatják a történet értelmezését. Aztán elérkezünk a végkimenetelhez, ami miatt én harminc évig meg szerettem volna csinálni ezt a filmet, és amit Füst Milán nemcsak a regény végén, hanem a regény minden oldalán olyan csodálatosan jelez: Rilkével élve, hogy
„Változtasd meg élted!”
Nagyon tetszett a filmben, hogy ügyesen átmentettétek a könyvből azt a humort, aminek Störr sokszor önironikus belső monológja a forrása. Nagy kihívás volt, hogy megvalósítsátok ezt?
Nem is tudom már, viszont ez tényleg iszonyú fontos volt. Azt érzem, hogy a megértésnek egy másik minősége az, ami a humoron keresztül történik, egy mélyebb és totálisabb megértés. Számos saját tapasztalatot is aktivizál a nézőben. Nagyon fals lett volna ez a film, ha nem sikerült volna a humornak ezeket a pillanatait létrehoznunk.
Visszatérve a cannes-i fogadtatásra, tulajdonképpen nem is a taps volt nekünk a legnagyobb élmény, hanem hogy a vetítés közben kiderült, a nézők vették a humort és érezték a meghatódás pillanatait, hogy együtt tudtak hullámozni a filmmel. Ez nagyon hiteles visszajelzés volt. 2300 szakmabeli ült a világpremieren a teremben, és nem ment ki senki.
Mit gondolsz, mást üzen ma, hetven évvel a megjelenése után Füst Milán regénye, mint amikor először kiadták?
A megjelenése idejében nem nagyon értették ezt a regényt. Olvastam a nagyon okos és művelt kortársak kritikáit. Szerintem megpróbáltak körülírni valamit, amit nem láttak, pedig ott volt az orruk előtt. Nagyon dicsérték a regény nyelvi leleményeit. Tényleg fantasztikus a nyelve, de az egy eszköz. Írtak a féltékenység természetrajzáról, de az csak a „mainstream sztori”, amin keresztül egy mélyebb lényeg elmesélhető.
Remélem, mostanra lassan izzó parázsként átégeti a fedélzetet és lángra lobban, és ma többen értékelik azt, amiről az egész regény szól: hogy el kéne engedni a görcsös kényszert, hogy kontrolláljunk mindent – a világot, a másik embert, saját magunkat –, mert különben folyamatos kudarcra vagyunk ítélve, és lemaradunk az életünkről.
Mik a jövőbeli terveid? Dolgozol már új filmen?
Igen. Egy science-fictiont írok. A főszereplője Zitara, egy kis kiborg a jövőből, aki elkezd kutatni a múltja után, ami a mi jelenünk.
