Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A brit királyi család történelme több sötét titkot is rejt: közéjük tartozik a gyakran elveszett hercegnek nevezett János királyi herceg – II. Erzsébet királynő nagybátyja – élete, akit az uralkodócsalád a betegsége miatt teljesen elrejtett a külvilág elől, és csak korai halálát követően derült fény tragikus sorsára.
4 éves korában derült fény a súlyos betegségre
János Károly Ferenc 1905. július 12-én látta meg a napvilágot a Sandringham-birtokon, Norfolk megyében György walesi herceg (a későbbi V. György király) és Teck Mária királyné hatodik, legifjabb gyermekeként – később két bátyja, VIII. Eduárd és VI. György is Nagy-Britannia trónjára léphetett, utóbbi volt II. Erzsébet királynő édesapja. János herceg első évei felhőtlen boldogságban teltek, ideje nagy részét Sandringhamben töltötte, ahol egy dada gondoskodott róla és idősebb testvéreiről; a beszámolók szerint a fiú barátságos, szerény természete mindenkit elbűvölt, II. Miklós orosz cár – V. György unokatestvére – is lelkendezve írt naplójában a brit királyi gyerekek kedvességéről.
János élete azonban 4 éves korában váratlan fordulatot vett, amikor az ifjú hercegnél súlyos epilepsziás rohamok jelentkeztek, emellett az orvosok szellemi visszamaradottságot állapítottak meg nála, melyet tünetei alapján – tanulási nehézségek, kommunikációs zavarok, viselkedési problémák – a mai történészek többsége autizmusként diagnosztizál. A fiú testvéreivel ellentétben képtelen volt „helyesen viselkedni”, látványos „furcsaságaival” gyakran megbotránkoztatta a családot, emiatt – illetve az epilepsziát övező korabeli előítéletek, stigmák hatására – szülei úgy döntöttek, igyekeznek minél jobban kivonni őt a nyilvánosságból, nehogy kiderüljön, a királyi vér nem tökéletes.
A családfáról is kitörölték a nevét
A herceg édesapja 1911-es koronázási ünnepségén sem lehetett jelen, a szülők ugyanis féltek, hogy a hatalmas felfordulás, zaj és tömeg rossz hatással lenne Jánosra, másrészt a királyi család imidzsét és tekintélyét féltették egy esetleges kellemetlen incidenstől. Jánost a sandringhami birtokra „száműzték”, ahol a királyi dada, Charlotte Brill, becenevén Lala gondos, odaadó felügyelete alatt élt; a kisfiú szoros, meghitt kapcsolatot alakított ki nevelőnőjével, aki csecsemőkorától kezdve gondozta őt és testvéreit, miközben családtagjaitól gondosan elszeparálva élt és nevelkedett.
János 8 éves koráig még formális oktatást kapott, ezután azonban szülei abbahagyták a taníttatását, bár egy házitanító alkalmanként továbbra is meglátogatta őt a birtok számára elkülönített füves részén, az úgynevezett Wood Farmon. A visszaemlékezések szerint „az elveszett herceg” gyakran játszott a környékbeli gyerekekkel – kedvenc játszótársa egy sandringhami lovaglómester unokahúga volt –, és szívesen kertészkedett, nagyanyja utasítására később egy saját kertet rendezett be számára a birtok személyzete, ahol kedvére hódolhatott kedvenc hobbijának. Számos könyve és játéka volt, köztük egy pedálos autó és egy kisvonat, segítség nélkül biciklizett, sőt, szívesen lovagolt is.
Családtagjai időnként meglátogatták Jánost, a nyilvánosság elől azonban gondosan igyekeztek titkolni az állapotát, sőt, szinte még a létezését is – a közvélemény szemében az uralkodónak nem hat, csupán öt gyereke volt, János neve még évtizedekkel később sem szerepelt a Windsor-ház hivatalos családfáján. A rejtegetett herceg állapota eközben fokozatosan súlyosbodott, az orvosok egyöntetűen úgy vélték, nem éri meg a felnőttkort; élete utolsó két évében János már annyira beteg volt, hogy teljes magányban élt a Wood Farmon, testvéreit eltiltották a látogatásától, a szülők figyelmét pedig jobban lekötötte az időközben kitört első világháború.
Bátyja szerint megkönnyebbülés volt János halála
János herceget végül 13 éves korában, 1919. január 18-án hajnalban érte a halál agyvérzés következtében; legidősebb bátyját, a későbbi VIII. Eduárdot nem rázta meg a fiú halála, sőt, megkönnyebbült a hír hallatán, szeretőjének küldött levelében azt írta, az egész család régóta ezért imádkozott. Eduárd, aki éppen Németországban állomásozó brit csapatokat látogatott meg, ürügyként kívánta felhasználni öccse halálát, hogy idő előtt hazamehessen szeretőjéhez, Freda Dudley Wardhoz, édesapja azonban keresztülhúzta a számításait, a walesi herceg nem lehetett ott János temetésén, sőt, azt sem tudta, melyik napon rendezik a gyászszertartást.
A herceg édesanyját, Mária királynét – aki gyakran meglátogatta őt a Wood Farmon – ellenben mélyen megrendítette a fiú korai halála, levelei tanúsága szerint abban a tudatban keresett vigaszt, hogy János számára is áldás volt a korai halál, mely megkímélte őt további szenvedésektől. A herceget a sandringhami Mária Magdolna-templom kertjében helyezték örök nyugalomra – ugyan a szertartás magánjellegű volt, a birtok szinte összes lakója és rengeteg környékbeli is megjelent, hogy végső búcsút vegyen a kedves, barátságos és mindnyájuk által szeretett fiútól. A szélesebb nyilvánosság csak ezt követően értesült János betegségéről és tragikus sorsáról.
