Ma már elképzelhetetlennek tűnik, hogy a fejlett Amerikai Egyesült Államokban csecsemők százai halnak meg a rettenetes közegészségügyi állapotok miatt, pedig így volt. A 19. században, de még a 20. század elején is vérhas, himlő és hastífusz szedte az áldozatait a nagyobb városokban, mint New York és Boston, elsősorban a gyermekek körében.
Nem csoda, hiszen akkoriban az elpusztult lovak teteme az utcán hevert, régi, rozsdás, nyitott fedelű kannákból árulták a pasztőrözetlen tejet, ez pedig a már említett fertőző betegségek melegágya volt: 1902-ben 1500 egy év alatti gyermek halt meg vérhas következtében New York egyik negyedében.
Rettenetes állapotok a közegészségügyben
Ebben az időszakban nem fordítottak kellő figyelmet a megelőzésre, az embereket csak akkor kezelték, ha már betegek voltak. Ugyanígy ritkaságszámba ment, ha egy nő az orvosi pályát választotta, hiszen elvétve voltak olyan intézmények, ahol nők is tanulhatták ezt a tudományt. Ilyen közegészségügyi és társadalmi körülmények között kezdte pályáját Sara Josephine Baker.
Noha nem orvosnak készült, miután édesapja hastífuszban halt meg, úgy döntött, hogy mégis erre az útra lép, hogy támogathassa édesanyját és családját. Az egyetlen intézmény, ahol nőként tanulhatott, a New York-i Női és Gyermekkórház kifejezetten nők számára létrehozott orvosi kara volt (Women’s Medical College of the New York Infirmary for Women and Children), amelyet – természetesen – két nő, Elizabeth és Emily Blackwell alapított. Bakert az utolsó osztályba vették fel, egy évvel a jelentkezése után az iskola bezárt. Miután befejezte a tanulmányait, Baker a New England-i Női és Gyermekkórházban lett gyakornok, és itt az is a feladatai közé tartozott, hogy kijárjon a Boston nyomornegyedeiben élő betegekhez. Ekkor szembesült azzal, milyen súlyos állapotok uralkodnak a városban.
A megelőzésre fektette a hangsúlyt
Amikor Baker visszatért New Yorkba, a városi önkormányzat egészségügyi osztályán kezdett dolgozni, és 1908-ban már ő volt a gyermekek egészségéért felelős iroda igazgatója. Ennek köszönhetően Manhattanben a Lower East Side-on, amit csak „öngyilkos részlegnek” neveztek kormányzati berkekben, szignifikánsan csökkent a csecsemőhalandóság és a kisgyermekek halálozási aránya már az első évben. A korábban említett évi 1500 halálesetről, amiről később kiderült, hogy feltehetően nem is pontos szám, mert az egészségügyi ellenőrök nem jelentettek le minden beteg gyermeket, Baker az első világháború idején a közegészségügyi állapotokat méltatva azt mondta:
„Hatszor biztonságosabb Franciaországban a lövészárkokban harcolni, mint az Amerikai Egyesült Államokban megszületni.”
Baker intézkedéseit, az állandó családlátogatásokat, a vizelet- és vérmintavételeket nem mindenki fogadta örömmel. Az egyik legkirívóbb eset Tífuszos Maryé, aki szakácsként dolgozott, és tünetmentesen hordozta a tífusz kórokozóit. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy kilencszer tört ki tífuszjárvány miatta, ami legalább 53 megbetegedést és három halálesetet jelentett. Baker a rendőrség segítségével fogta el őt, és zárta karanténba, ám még három évig tartó elzárása után is újrakezdte szakács „karrierjét”, és ezzel újabb járványokat okozott.
Baker azonban az összes nehézség dacára sem adta fel, és áldozatos munkájának köszönhetően 1911-re a gyermekhalandóság negyven százalékkal csökkent az egész városban. Mire az 1930-as években nyugdíjba ment, közel 90 ezer csecsemőt és kisgyermeket mentett meg a haláltól.
Magyar nők is élen jártak az orvostudomány megreformálásában, ezek közül az egyik a magyar pszichológia nagyasszonya. Róla szóló írásunkat itt olvashatod el.
