A furcsa múltbeli hiedelmeknek és városi legendáknak se szeri, se száma: az egyik legbizarrabb és mégis sokak által tényként kezelt híresztelés, mely szerint Londonban él egy emberi testtel és disznófejjel rendelkező asszony, aki vőlegényt keres magának, kétszáz éven át tartotta magát, és a 19. század első felében ért tetőpontjára.
Egy boszorkány átka tehet a dologról?
A disznófejű nőről szóló legenda az 1630-as években bukkant fel először Angliában, Franciaországban és Hollandiában párhuzamosan – a történetet valószínűleg a boszorkánysághoz kapcsolódó középkori mendemondák, babonák ihlették, ezek továbbfejlesztésével és összegyúrásával keletkezett a nép ajkán. A gyorsan népszerűvé vált történet szerint egy várandós nemesasszonyt egy nap felkeresett egy koldusnő a gyermekeivel, és alamizsnáért könyörgött neki: az úrnő megtagadta az adományt, sőt, kinevette a szerencsétlen asszonyt és a gyereket, utóbbiakat malacokhoz hasonlította. A koldusnő – egyben nagy hatalmú boszorkány – bosszúból megátkozta a zsugori és gonosz úrhölgyet, akinek gyermeke emberi fej helyett malacfejjel a testén jött világra.
A hatóságok letartóztatták a koldusasszonyt, és kínvallatásra fogták, hogy vonja vissza az átkot, a nő azonban megtagadta a parancsot, ezért máglyán elégették; a nemes hölgy lánya – aki a történet leghíresebb változata szerint Hollandiában látta meg a napvilágot, és Tannakin Skinkernek hívták – így disznófejjel volt kénytelen élni az életét. Egy jósnő azt állította, az átok megtörik, ha Tannakinnak sikerül férjhez mennie, ezért a szülők az egész országot bejárták kérő után kutatva, azonban – természetesen – egyetlen ifjú vagy idősebb férfi sem akadt, akit ne riasztott volna el a hajadon bizarr külseje. Miután Hollandiában kimerítették a lehetőségeket, a család Angliába költözött, és Londonban telepedett le, ahol végre sikerült egy vállalkozó szellemű vőlegényre akadniuk.
A nászéjszakán a fiatalember a hitvesi ágyban a disznófejű Tannakin helyett egy gyönyörűséges leányt pillantott meg, a történet azonban nem ért ennyire egyszerűen véget: a férjnek választania kellett, vagy gyönyörűnek látja a feleségét, miközben mindenki más viszolyogtatóan csúnyának, vagy fordítva, csúnyának, miközben az egész világ a szépségét csodálja. Hősünk képtelen volt határozni, ezért inkább arájára bízta a döntést, válassza azt, amelyik számára az előnyösebb: ez jó döntésnek bizonyult, Tannakin ugyanis ettől kezdve ország-világ és a férje számára is gyönyörű külsővel bírt.
Introvertált örökösnőt is gyanúba kevertek
Tannakin Skinker legendája gyorsan lábra kapott és rendkívül népszerűvé vált Angliában és a brit szigeteken, a városi polgárok és a parasztok egyaránt elkezdték kvázi valóságként kezelni a történetet, a happy end ellenére egyre többen kezdtek arról sugdolózni, hogy az országban él valahol egy titokzatos disznófejű nő. A pletyka annyira erősen jelen volt a társadalomban, hogy az 1700-as évek elején egy vagyonos, de furcsa ír asszonyt, bizonyos Griselda Steevenst megvádoltak vele, ő lehet a természet eme bizarr csodája. Ms. Steevens egy köztiszteletben álló orvos, dr. Richard Steevens ikertestvére volt, aki 1710-ben váratlanul meghalt, és jelentős, évi 606 fontos (mai árfolyam szerint kb. 84 ezer font, vagyis 36 millió forint) életjáradékot hagyott hátra a húgának.
Griselda Steevens az örökség nagy részét jótékonysági célra fordította, kórházat építtetett a szegényeknek Dublinban, és gondoskodott az üzemeltetési költségekről, miközben ő maga szerény körülmények között, a világtól többnyire elzártan élt villájában. A gazdag örökösnő szinte egyáltalán nem mutatkozott a nyilvánosság előtt, ezért gyorsan elterjedt a pletyka, miszerint ő a titokzatos disznófejű asszony – a híresztelések annyira felkavarták Ms. Steevenst, hogy megfestette a saját portréját, majd kiakasztotta a képet a kórház aulájába, így mindenki láthatta, egyáltalán nem hasonlít malacra. A pletykáknak ez sem vetett véget, sőt, a portré még gyanúsabbá tette a „láthatatlan asszonyt”, sokan úgy gondolták, pusztán cseles trükkről van szó.
London-szerte látni vélték a rejtélyes lefüggönyözött hintót
A disznófejű asszony harmadik és legjelentősebb „eljövetelére” már a 19. század első felében került sor, miután 1815-ben a Fairburn’s magazin lehozta egy cikkben: számos szemtanú látott egy furcsa, disznófejű nőt a brit főváros több pontján. Az elbeszélések szerint a titokzatos asszony ír származású, London egyik legelegánsabb környékén, a Manchester Square-en lakik, és bizarr szokásokkal bír: beszéd helyett csak röfögéssel és horkantásokkal képes kommunikálni, ezüstvályúból eszik, és lefüggönyözött hintóban jár a városi utcákon. A szemtanúk azt állították, a hölgy teste minden tekintetben a legarányosabb, legszebb, eltekintve természetesen a fejétől.
Azon a nyáron gyakran ünnepelték fényjátékokkal London-szerte Nelson admirális Napóleon flottája felett aratott győzelmét Trafalgarnál, az ilyen alkalmakkor is többen látni vélték a titokzatos hintót, melynek sötét függönye mögül a fényben olykor felvillantak a disznószerű arc körvonalai… Sokan úgy gondolták, a disznófejű nő azért érkezett Londonba, hogy férjet találjon magának, ami természetesen igen nehéz feladatnak ígérkezett, mégis feltűnt a színen néhány hajadon férfi, aki bátorkodott apróhirdetésben felhívni magára a potenciális menyasszony figyelmét. A Morning Herald hasábjain megjelent például egy hirdetés, mely szerint „31 éves, jó családból származó egyedülálló úriember kellő diszkréció mellett keresi a lehetőséget, hogy előadja elképzeléseit egy bizonyos illető (akinek szerencsétlenség sújtja az arcát) barátainak. Szándékai őszinték”.
Felröppentek a híresztelések, miszerint néhány kérőnek sikerült személyes találkozót kieszközölnie a malacfejű hajadonnal, az első találkozást követően azonban mindnyájan letettek házasodási szándékukról. Egyikőjük annyira feldühítette a menyasszonyjelöltet, hogy amaz a torkába harapott, és csak sebészeti beavatkozással tudták megmenteni az életét. A cirkusztulajdonosok és olcsó mutatványosok is lecsaptak a városi legendára, és produkcióikban többé vagy kevésbé meggyőző disznófejű nőket kezdtek mutogatni – szerencsétlenebb esetben a publikum gyorsan rájött a csalásra, és visszakövetelte a jegyárat. A városi legenda annyira tartósnak bizonyult, hogy Charles Dickens 1861-ben úgy nyilatkozott: „Angliában, úgy hiszem, minden korban jelen volt a disznófejű hölgy.”
Lehetett valós alapja a legendának?
A – ma már természetesen régen kihalt – városi legenda eredetét többen próbálták megmagyarázni, Robert Chambers skót természettudós, író és könyvkiadó 1864-ben például úgy gondolta, a 17. században valóban élhetett valahol Európában egy lánygyermek, aki eltorzult arccal jött a világra, és deformitásai miatt képtelen volt emberi szavakkal kommunikálni, ezért a laikusok azt gondolták, disznófejjel verte meg a sors (pontosabban egy gonosz boszorkány).
Egyesek a disznófejű nő alakját egy híres 19. századi mexikói énekesnőhöz és cirkuszi előadóművészhez, Julia Pastranához kapcsolják, aki ritka genetikai rendellenességgel, hipertrichózissal született, melynek következtében egész testét, beleértve az arcát is dús sötét szőrzet borította, orra, fülei és fogai pedig torzak és az átlagosnál jóval nagyobbak voltak. Ez a magyarázat azonban valószínűleg téves, Pastrana ugyanis a disznófejű hölgy „felbukkanásánál” jóval később, 1834-ben született, és mindössze 25 évesen, 1860-ban hunyt el Oroszországban.
