Aki látta „A Tanú” című filmet, vagy beszélgetett az 1950-es éveket átélőkkel, az hallhatta már a disznóvágás fogalmát a „tiltott” jelzővel párosulva. Akinek a tiltás ellenére mégis az volt a terve családja ellátására, hogy Dezsőjüket (a házi malacot) levágja, bizony nem ártott, ha közben harsogó énekszóval álcázta a kiszűrődő hangokat, ahogy azt Bacsó Péter is hűen ábrázolja zseniális korrajzában. Később aztán a tragikus kimenetelű házkutatáson elhangzott Pelikán elvtárs szájából az előzékeny mondat: „Kutassanak, elvtársak! A feljelentés szent dolog!”
Magyarországon évszázados hagyománya van a disznóvágásnak, noha a néphagyomány szerint mindig is tilos volt disznót vágni újholdkor, keddi, pénteki és vasárnapi napokon. Az újholdkor vágott disznónak a hiedelmek szerint ugyanis férges lett a húsa, a többi napokon vágott állaté pedig egyszerűen csak megromlott. Mégis, feljegyzések szerint, 1051-ben már I. Endre 2000 sózott oldalszalonnát küldött III. Henriknek. A disznóvágás hagyományosan téli elfoglaltság volt, hiszen fagyasztóláda hiányában a nyári meleg alkalmatlan volt a nyers hús kezelésére. Ezért sok frigy is inkább télen köttetett, amikor a frissen vágott disznó(k)ból a násznép tisztes lakomával tudta megülni az ifjú pár nászát.
Addig, amíg…
Az 1950-es években szigorú engedélyeztetéshez kötötték, azaz gyakorlatilag tiltották ezt a tevékenységet, így aztán a nehéz gazdasági helyzetben és fokozódó hiánygazdaságban élő családok vidéken, ahol módjukban állt, titokban, „feketén” teremtették meg ily módon a család hús, kolbász és zsírkészleteiket.
Az emlékek
„Történt ugyanis, hogy az 1951-ben elvették a nem túl nagy, de a család eltartásához elegendő kis földbirtokot, s onnantól még egy évig bírták szülők és gyerekek az egyre apadó javakból” – meséli a Díványnak egy 1942-es születésű visszaemlékező. A vidéki városkában lévő családi házhoz több részre osztott zárt udvar tartozott, ahol a család, amit csak lehetett, álcázott, rejtegetett, hogy ne vegyék észre, tudniillik, disznót hizlaltak ugyanis, immár a városi kertben, ha nem is túl nagyra.
Disznóvágás-tilalom
„Egy-másfél mázsásra hizlalták mamáék a disznókat, hogy kevésbé feltűnő legyen, így aztán szinte havonta sor került egy kisebb disznó levágására. Persze, napi szinten jöttek ellenőrizni, hiszen mindenki mindenkit feljelentett, a szomszédok lesték egymást, mindenki mentette a bőrét, senkiben nem lehetett megbízni. Az ellenőrök pedig nem kértek engedélyt, türemkedtek be a lakásba, vagy a kertbe, és kutattak gyanús nyomok után” – meséli a ma már többszörös dédnagymama emlékeit.
Még olcsón megúszták…
A kertben a relatíve gyakori vágásokhoz a család füstölőt létesített, amit egy alkalommal az ellenőr megtalált. Az így felfedezett, félig feldolgozott húst ruhába csavarva a ház asszonyának kellett a városházán beszolgáltatnia. Következményképpen pedig megfigyelés alá került az egész család. „Osztálykirándulás szerveződött a baráti Kelet-Németországba, s a 42 fős osztály útjához csoportos engedélyt kért az osztályfőnök a megfelelő hatóságoknál, ahogyan az abban az időben természetes volt. Mindenki megkapta az engedélyt és mehetett, kivéve engem” – emlékszik vissza az idős hölgy. De voltak családok, akik pénzbüntetés mellett földterület-elkobzással fizettek a feketevágásért, és böllérek, akik többévnyi börtönbüntetést kaptak lebukásukat követően.
A nyomok eltakarítása
Egy másik alkalommal a már megevett füstölt sonkának csak a csontja maradt meg, de a háziasszony azt még megőrizte, gondolván, micsoda ízletes levest tud még majd belőle főzni. „Hirtelen arra lettünk figyelmesek, hogy ismét jönnek ellenőrizni, ekkor mamáék bedobták a csontot a szekrény alá, nehogy megtalálják, mert akkor biztos a lebukás, hogy itt disznóvágás volt, és ki tudja, mi várt volna ránk…”
