Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A csaló Victor Lustig nem ismert lehetetlent. Az óceánjárókon tevékenykedő, szélhámos férfi nemcsak Al Caponét verte át, hanem túladott a híres francia jelképen is – majdnem kétszer is.
Hogyan lehet vajon eladni egy olyan mindenki által jól ismert épületet, mint amilyen az Eiffel-torony? Victor Lustignak ez sikerült, és az ötlet megvalósításához nem is volt szüksége sok mindenre.
Óceánjárók ragadozója
Lustig Csehországban született 1890-ben, ám már fiatalon nyugatra utazott, később pedig Párizsban tanult. Jó eszű, magával ragadó szélhámos volt. Hírnevét egy Párizs és New York között közlekedő hajón alapozta meg, ahol többek között magát zenei producernek kiadva szerzett befektetéseket egy nem létező Broadway-produkcióra.
Ikonikus átverése azonban a „pénznyomógép” volt, amelyet később, a hajójárat felfüggesztése után alakított ki. Ennek során elhitette a kiszemelt áldozattal, hogy van egy szerkezete, egy körülbelül hajóláda méretű doboz, amely képes tökéletes másolatokat készíteni bankjegyekről. A mahagóniból készült ládán kis nyílások voltak a bankjegyeknek, illetve karok és gombok, amelyekkel működtetni lehetett a gépet. Lustig rávette áldozatát, hogy másoljanak le egy bankjegyet (a gép az előre bekészített, eredeti pénzt adta ki mint másolatot), amit utána elvittek egy bankba, ahol igazolták az eredetiségét. Ezután a szélhámos úgy tett, mint aki nem akarja eladni a szerkezetet – egészen addig, amíg elég magas összeget nem ígértek érte. Bekészített a dobozba két vagy három valós bankjegyet, így az első pár másolás még sikeres volt, és a csalónak biztosan volt ideje lelépni.
Ezzel a trükkel vert át többek között egy texasi seriffet is, aki, miután rájött a csalásra, Chicagóig üldözte Lustigot. Amikor végül utolérte, a zseniális szélhámos
meggyőzte a seriffet arról, hogy nem megfelelően próbálta működtetni a szerkezetet, és ezért nem sikerült vele pénzt másolni.
A törvény embere még egy szép adag pénzt is kapott kárpótlásul – arra azonban csak később jött rá, hogy az ajándékba kapott bankjegyek mind egy szálig hamisítványok voltak.
Az Eiffel-torony eladása
Élete fő művénél, az Eiffel-torony eladásánál Lustig zseniálisan használta ki a körülményeket. A tornyot az 1889-es párizsi világkiállításra építtették Gustave Eiffel tervezőcégével, és a torony nemcsak a világkiállítás, de az egész ország jelképévé is vált. A kiállítás után az építményt 20 éven keresztül Eiffel hasznosíthatta, majd a jog Párizs városára szállt.
A megrendeléskor nem terveztek nagy jövőt a toronynak: eleve könnyen szétszedhető részekből készítették,
ám a rádió feltalálása után átjátszótoronyként használták az első világháború alatt. A harcok végeztével azonban túl költségesnek bizonyult a fenntartása. Rendszeresen újra kellett például festeni, amihez alkalmanként hatvan tonna festékre volt szükség. Egyre gyakrabban hangzott el újságcikkekben, hogy le kellene bontani a tornyot. Egy ilyen írás adta az ötletet Lustignak.
Nagy szélhámosok
Bertha Heyman porosz származású, amerikai csaló volt. Általában gazdag férfiakat vert át, elhitette velük, hogy vagyonos, ám nem fér hozzá pénzéhez, ezért előleget kért tőlük valamilyen ürüggyel. Henry Slade a 19. században asztaltáncoltatással és más „természetfölötti” képességeivel szerzett nagy vagyont. Gregor MacGregor skót szélhámos azt hitette el az 1800-as évek elején, hogy a Karib-tengeren található, Poyais nevű országból érkezett Londonba, és az ország uralkodója azzal bízta meg, hogy parcellákat adjon el. A csalás annyira jól ment, hogy MacGregor egy 350 oldalas útikönyvben foglalta össze a tudnivalókat a távoli országról.
Kétszer fizetett az áldozat
Társával, Robert Arthur Tourbillonnal minisztériumi levélpapírokat és névjegyeket hamisítottak, majd zártkörű tárgyalásra hívták párizsi fémkereskedők egy csoportját. A Posta- és Távközlésügyi Minisztérium magas rangú tisztségviselőinek kiadva magukat ismertették az Eiffel-torony fenntartásának nehézségeit, közölték: a minisztérium úgy döntött, eladják a tornyot ócskavasnak. Az ügy kényes természetére hivatkozva szigorú titoktartást kértek a résztvevőktől. Még limuzint is bérelt a csalópáros, és a kereskedőkkel helyszíni szemlét tartottak, ám ez igazából arra szolgált, hogy kiválasszák áldozatukat. André Poissont szemelték ki, aki feltörekvő fémkereskedő volt, így bizonyára igen imponálónak találta az egész ügyet. Lustig a következő találkozón, amelyen már csak ő és Poisson volt jelen,
elhintette, milyen nehéz megélni a hivatalnoki fizetéséből, és a kereskedő megértette a célzást: jelentős kenőpénzt adott a szélhámosnak
– a lehetőségért, hogy átverjék. Így Lustig kétszer csalt ki jelentős összeget a kereskedőtől: egyszer a kenőpénzt, egyszer pedig a torony árát. Miután megszerezte a pénzt, a szélhámos és társa azonnal Ausztriába menekült – mint kiderült, fölöslegesen, hiszen Poisson annyira szégyellte magát, hogy nem jelentette az esetet a rendőrségen.
Lustig később még egyszer megpróbálkozott ugyanezzel a trükkel, ám ekkor az egyik kiszemelt áldozat feljelentette a rendőrségen, és a csalónak még a pénz megszerzése előtt el kellett menekülnie.
Veszélyes átverés
Az Eiffel-torony második, befuccsolt eladása után Lustig Amerikába tette át székhelyét. Itt találkozott Al Caponéval, akit meggyőzött arról, hogy ha ad neki 50 ezer dollárt, két hónap múlva kétszer annyit kap vissza. A szélhámos eltette egy széfbe a pénzt, majd a megbeszélt idő elteltével visszaadta a maffiavezérnek azzal, hogy sajnos nem jött be a befektetés. Szomorúan azt is közölte, hogy mindenét elveszítette. Al Capone értékelte, hogy visszakapta a pénzét, annyira, hogy becsületességéért 5000 dollárt adott Lustignak – pont ahogy azt a csaló eltervezte.
Az utolsó nagy dobás
Később egy kémikussal állt össze, akivel bankjegyhamisításba fogtak. Annyira jól ment az üzlet, hogy körülbelül egymillió dollár értékben bocsátottak ki bankjegyeket. Közben a titkosszolgálat érdeklődését is felkeltették, de még így sem kapták volna el őket, ha Lustig
féltékeny barátnője – miután megtudta, hogy szerelme kémikus partnere barátnőjével kezdett viszonyba – bosszúból fel nem dobja őket.
Letartóztatása után egyszer még sikerült megszöknie: valahogyan szerzett egy overallt, és lepedőkből font kötélen mászott le az ablakból, majd ablaktisztítónak adta ki magát, és néhány nyílászáró megtörölgetése után egyszerűen kisétált az épületből. Nem sokkal később azonban újra elfogták, és ezúttal a hírhedt Alcatrazba zárták – itt is halt meg 1947. március 9-én tüdőgyulladásban.
Ha kíváncsi vagy, mely szélhámosokról forgattak filmet, kattints ide!
