Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az angol romantikus költészet egyik legismertebb alakja, Lord Byron nagy állatbarát volt, és nagyon érzékenyen érintette, amikor el akarták tiltani attól, hogy kutyát tartson cambridge-i kollégiumi szobájában.
Az egyetem szabályzata tiltotta a kutyatartást, ám az éles eszű George Gordon Byron méltóképp állt bosszút a tiltásért: mivel a passzusok közt arról nem esett szó, hogy gond lenne azzal, ha esetleg medvét tartana maga mellett, valahonnan szerzett egy fiatal idomított bocsot, és őt vitte magával háziállatként szobájába.
Véletlenül lett báró Byronból
Byron 1805-ben tizenhét évesen lett a cambridge-i Trinity College diákja: tinédzserként is nagyon kalandos élet állt már ekkor mögötte. John Byron kapitány és második felesége, Catherine Gordon gyermekeként született 1788-ban, de alig néhány évig nevelkedett apja mellett. A skót örökösnő Catherine vagyonát ugyanis a jó kapitány rohamos ütemben herdálta el, felesége emiatt elhagyta őt, és a skóciai Aberdeenbe költözött a kisgyermekkel együtt. A fiú mindössze hároméves volt, amikor apja el is hunyt Franciaországban, valószínűleg egy szabálytalan, halálos kimenetelű párbaj következményeként.
Sorsa feltehetőleg másként alakult volna, ha tízévesen nem lesz belőle egészen váratlanul nemes. William nagybátyjától azonban megörökölte a bárói címet, valamint az azzal járó vagyont, így édesanyja büszkén ment fiával Angliába, egész pontosan Newsteadbe, ahol a VIII. Henriktől a Byronoknak adományozott családi örökség lenyűgözte a fiatal fiút. Rövid ideig itt éltek, majd Londonban iskolázta be őt édesanyja.
Láncon sétáltatta medvéjét Cambridge-ben
Hányattatott kisgyermekkora mellett volt még néhány dolog, amely nehezítette George Gordon Byron fiatalkorát. Dongalábbal jött a világra, amivel igyekezett a lehető legkevesebbet foglalkozni, úgy sportolt, mintha nem ez lenne vele a helyzet, de nagyon érzékeny volt arra, ha az emberek látványosan észrevették, esetleg szóba is hozták ezt a testi fogyatékosságot.
Amikor aztán tinédzser lett, a viszonzatlan szerelemmel is meg kellett küzdenie:
1803-ban Mary Chaworthbe, egy távoli unokatestvérébe szeretett bele, ám a lány nemcsak idősebb volt nála, de el is jegyezték eddigre, így Byron kosarat kapott. Mary ugyanakkor egész életében az eszményi nőt jelentette számára.
Ilyen háttérrel érkezett meg a Trinity College-ba 1805-ben: az egyetem volt az a hely, ahol felfedezhette azt is, hogy a férfiakhoz ugyanúgy vonzódik, mint a nőkhöz – és itt esett meg vele a fent említett méltatlanság a kutyatartás tilalma révén.
A fiatal báró érvelésével ugyanakkor nem lehetett vitatkozni: kutyát valóban nem vihetett magával a tilalom miatt, medvéről azonban szó sem esett a szabályzatban, így a feltehetően egy vándorcirkusztól beszerzett állat a társa maradt.
Gyakran sétáltatta láncon vezetve, és nem kis örömére szolgált az, hogy társai elképedve szemlélték kettejük érdekes kettősét.
A polgárpukkasztás annyira megtetszett a későbbi költőnek, hogy azt is elkezdte híresztelni: célja, hogy a későbbiekben beírassa majd a medvét az egyetemre.
„Új barátom van, a legjobb a világon, egy szelíd medve. Amikor idehoztam, megkérdezték tőlem, hogy mit akarok vele csinálni, és azt válaszoltam, hogy ösztöndíjat kellene majd kapnia” – fogalmazott.
A költő az állatok nagy barátja volt
Aki azt hiszi, hogy Byron a mackóval csak borsot akart törni a szigorú szabályok megalkotóinak, nem teljesen látja jól a helyzetet. A báró nagyon nagy állatbarát volt, élete során sok házi kedvencet gyűjtött maga mellé.
Volt több kutyája és lova, papagája, rókája, krokodilja, három libája, egy törött lábú kecskéje, sőt, még sólymot és borzot is tartott.
Az állatokat nem volt szíve kitenni a külvilág zord körülményeinek, így mindannyian az otthonában éltek vele Svájcban, Angliában, Olaszországban vagy éppen Görögországban. Percy Shelley így írta le a furcsa udvartartást, mely Byront körülvette:
„Lord Byron kettőkor kel fel. Én a szokásomtól eltérően 12-kor. Reggeli után hatig beszélgetünk. Hat és nyolc között végiggaloppozunk a fenyőerdőkön, amelyek Ravennát elválasztják a tengertől; aztán hazajövünk, megvacsorázunk, és reggel hatig csevegünk. Nem hiszem, hogy ebbe egy vagy két hét alatt belehalok, de tovább nem próbálkozom vele.
Lord B. udvartartása a szolgákon kívül tíz lóból, nyolc hatalmas kutyából, három majomból, öt macskából, egy sasból, egy varjúból és egy sólyomból áll; és ezek mind, a lovak kivételével, a házban járkálnak, ahol időnként felhangzik elmaradhatatlan veszekedésük, mintha ők lennének a ház urai…
Ui.: Úgy látom, hogy az állatok felsorolása ebben a palotában hibás volt… Éppen most találkoztam a nagy lépcsőházban öt pávával, két gyöngytyúkkal és egy egyiptomi daruval.”
Legjobban kutyája elvesztését fájlalta
A nagy állatseregletnek volt egy tagja, aki különösen a szívéhez nőtt: ő Boatswain, az újfundlandi kutya volt. Ha a tilalom nem érinti, őt vitte volna magával feltehetőleg Cambridge-be: amikor azonban 20 évesen befejezte ottani tanulmányait, a kutya elkapta a veszettséget. Byron nem ismerve azt, mekkora veszélyt rejt a betegség – mely ellen ekkoriban nem is létezett még védőoltás –,
saját maga ápolta hű társát, felgyógyulásáért azonban nem tudott tenni,
Novemberben karjai közt lehelte ki lelkét társa, Byront pedig mélyen lesújtotta az eset.
„Őrült állapotban halt meg, miután sokat szenvedett, de természetének minden szelídségét mindvégig megőrizte, és soha nem próbált a legkevésbé sem ártani senkinek, aki a közelében volt. Mindent elvesztettem, kivéve Old Murray-t” – írta egy barátjának kétségbeesve, az utolsó mondattal kiadójára utalva.
A kutyát Newsteadben temette el, sírkövén egy verssel, melyet sokáig Byronnak tulajdonítottak, ám a valóságban egy költőtársa, John Hobhouse költeménye mutatja be, milyen mély volt a költő gyásza.
