A szocializmus idején kedvelt találkozóhelyeknek számítottak a presszók: legtöbbjük kicsit savanyú, kicsit füstös, kicsit lepukkant volt, de a miénk. Lehetett kérni zaccos feketét, Kőbányai sört, szombat este konyakot, de egyes helyeken – például Budapesten az Andrássy úti Ádám sörözőben – még a tatárbifsztek is legendás volt. Képes összeállításunkban a Kádár-korszak presszóit mutatjuk be.
Míg a századelőn a budapestiek kedvelt tartózkodási helye a kávéház volt, a harmincas évektől kezdve vége szakadt a ráérős ücsörgésnek és a békebeli, órákig tartó vendéglőzésnek. Az első eszpresszó a 30-as évek végén nyitott meg: a Vigadó utcai Quick már a nevében is mutatta, hogy nem a nagyvendéglőkkel vagy a hatalmas belterületű, díszes kávéházakkal akar versenybe szállni.
A presszók megítélése valahol a sörözők-borozók és a cukrászdák közé esett. Presszóba nem azért jártak – és nem ugyanazok –, akik órákig olvasták a lapokat vagy megvitatták a világ folyását: sokkal inkább beugrottak egy kávéra, egy gyors találkozóra, és már mentek is tovább. A második világháború után a kommunista hatalomátvétellel a kávéházaknak hosszú időre leáldozott: a hatalom nem támogatta, hogy az emberek nyilvános helyeken vitassák meg az őket nagyon is érintő kérdéseket, ráadásul a Rákosi-korszakban, az ÁVH-terror idején sokan okkal voltak bizalmatlanok, inkább visszahúzódtak otthonaikba.
Budapest: a kávéházak városából a presszók városa
A presszóknak, szemben a kávéházakkal, a hatalom megkegyelmezett. Igaz, átalakította őket a maga szájíze szerint: míg az első presszó neves belsőépítészek és ipari tervezők munkája volt, az ötvenes években az egyenszürke és mosogatólé-színű falak és a műanyag székek váltak eme vendéglátóipari létesítmények belsőépítészeti iránytűjévé – és tették ezáltal a presszót, a zacskós tejjel együtt, a kelet-közép-európai életérzés egyik meghatározó elemévé.
„Presszók azért valahogy maradtak, az ötvenes évek szürke-vörös lepedéke alatt a presszóban találtak egymásra a vállalati szerelmespárok és a magányos úrihölgyek.
A kis asztalok üveglapokkal leszorított tetőinek rojtjaira makramékat csomózott a vendég” – írja Bodor Ferenc Pesti presszók című, 1992-ben megjelent könyvecskéjében, mely e cikk egyik forrásául is szolgál.
Új hullámos és retró presszók
A hatvanas években aztán a presszókat a korszakban modernnek tartott belsőépítészeti megoldások kezdték jellemezni: „Idegsejt asztalok, metlachi burkolatok, Klee-mintás függönyök, tölcséres testű lámpák, mozaikborítású pultok. (…) És a neonok, a szívószálas, neonbugyborékos limonádé, és neonasszony neon kávéscsészével!” De ez sem tartott örökké: a hetvenes években ismét uniformizálódtak a presszók, mindent eluralt a lambéria, majd a nyolcvanas évekre megjelentek az első gyorséttermek – a neonok pedig a rendszerváltás után eltűntek Budapestről, helyet adva a napjainkra mindent eluraló nemzetközi gyorséttermeknek, török büféknek és kávézóláncoknak. Néhány azért maradt belőlük – de már csak mutatóban.
A képre kattintva galéria nyílik!
Ha érdekel, hogyan lehetett telefonon ismerkedni egy presszóban, akkor ezt a cikkünketis ajánljuk.
