Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Európa utolsóként felszabadított gettójában a mostoha körülmények ellenére a nagy többség túlélte a második világháborút, de Budapest mai bulinegyedének területén tömegsírokra és elkeserítő állapotokra bukkantak az országba érkező szovjet csapatok.
Az újlipótvárosi gettótól eltérően itt magas deszkafalak teremtette földrajzi keretek közé szorították a zsidó lakosság életét: 1944. november 18-án kapta a Zsidó Tanács az értesítést, mely szerint Erzsébetvárosban létre kell hozni egy gettót. Ennek 16 utca által határolt területét hosszas vita alatt jelölték ki, végül december 10-én zárták le. A gettó nem működhetett hosszan, mivel 1945. január 18-án, nyolcvan évvel ezelőtt falait lebontották, elégették – a szovjetek érkezésével lakói bő egy hónap után felszabadultak. Ezalatt is hatalmas szenvedéseket éltek meg ugyanakkor a területén élők.
A 11. században még mást jelentett a gettó
A gettó szó eredetileg nem teljesen azt jelentette, ami említésekor ma belénk villan: lassan ezer éve, 1084-ben létesítették Speyerben az elsőt. Kezdetben mindössze a zsidó közösség lakta terület megjelölése volt a gettó, mindenféle negatív jelentés nélkül, ám már 1423-ban,
Velencében azért jött létre gettó, mert rendeletben tiltották meg a zsidó lakosság számára, hogy a városon belül ingatlant vásárolhassanak.
A 16. század elején kapott az olasz város öntödéjének szomszédságában egy lakhatása céljaira kijelölt, nádasokkal teli, lagúnák által körbeölelt földdarabot a korabeli zsidóság. Itt nemcsak őket lehetett megfigyelni, de számukra is biztonságérzetet adott, hogy együtt vannak. Az olasz gettare ('önteni') szó adta a gettó szó alapját – a 20. században aztán vészterhes többletjelentéssel bővült a kifejezés.
Budapesten a „nagy” gettó előtt jött létre egy újlipótvárosi gettó is: ez nemzetközileg védett terület volt, melynek házai pápai, svájci, svéd, spanyol és portugál védelem alatt álltak. Itt nem jelöltek ki pontos határokat, így szabad volt a ki- és bejárás. A védelem ellenére gyakoriak voltak a nyilas razziák, sokakat hurcoltak el innen is. Papíron 15 600 ember élhetett itt, de sokan hamis iratokkal érkeztek ide, így akár háromszorosa is lehetett a lélekszám a fentinek.
Volt, akinek a gettó menedéket adott
Hogy miért akart volna valaki egy gettóba menekülni? Azért, hogy ne hurcolják haláltáborba. Magyarországon a deportálások 1944 novemberében indultak el: az októberi, sikertelen kiugrási kísérlet után a nyilasok kényszermunkára hurcolták a sárga csillag viselésére kötelezett zsidó embereket,
akiket hamarosan gyalogosan hajtottak a fagyban a nyugati határra, hogy ott a németeknek erődítési munkát végezzenek.
Aki fizikai állapota vagy életkora miatt nem volt képes az erőltetett menetben megfelelően haladni, azt már út közben agyonlőtték. A semleges országok és a pápai állam is tiltakozott a történtek ellen, és a zsidók gettókba zárását rendelték el a németek tiltakozása mellett. Ekkorra már számos haláltábort felszámoltak, de a leghírhedtebbek, az auschwitzi és a buchenwaldi koncentrációs táborok még 1945-ben is működtek. Előbbi januárban, utóbbi április 11-én szabadult.
Az újlipótvárosi gettó a maga nyitott mivoltában azonban a nyilasok kénye-kedvének volt kitéve, emiatt tízezer embert a semleges diplomaták a később megnyitott nagy gettóba vittek, hogy jobb eséllyel éljék túl ezt a borzalmas időszakot.
162 házba zsúfolták össze a budapesti zsidókat
Vajna Gábor nyilas belügyminiszter a 8935/1944. B.M. rendeletben, 1944. november 29-én intézkedett a gettó létrehozásáról: itt pontosan leírták a VII. kerület 0,3 négyzetkilométer alapterületű részét, melyet a Dohány utca, a Nagyatádi Szabó István (ma Kertész) utca, a Király utca és a Károly körút határolt, itt összesen 162 ház állt ekkoriban. A mai romkocsmákba betérő külföldiek és helyiek azokat az utcákat járják be péntek és szombat esténként, amelyekre a gettó lakosainak ablakai nyíltak…
A december 10-i lezárás előtt 12 ezer itt élő keresztényt telepítettek ki, majd megindult a zsidók beköltöztetése. Főleg 16 év alatti fiatalok, betegek, valamint 50 év felettiek éltek a gettóban, melyet tíz igazgatási körzetre szabdaltak föl. Ezeknek megvolt a maga elöljárója helyettesekkel, a házaknak saját parancsnoka, de még a lakásoknak is lakásparancsnokot kellett kiállítania.
Kutas Péter, aki kisgyermekként élte meg ezeket a vészterhes időket, így emlékezett írásában a gettó létrehozására: „A gettó azért lett menedékhely, mert a legfőbb gyilkosokat – a nyilasokat – a magyar katonákból álló őrszemélyzet nem engedte be a gettóba. A katonaság lenézte a fegyveres nyilas csőcseléket, akiknek csak a rablás és a gyilkolás, meg persze a zsákmány volt a fontos. A falakon kívül pedig változatlanul, sőt egyre vadabbul folyt a hajsza a bujkáló zsidók és a katonaszökevények után (…) A németek a Várból ágyúkkal és aknavetőkkel állandóan lőtték a gettó területét is. Sokan pusztultak el a belövésektől, de a vérhas és a tífusz is rengeteg áldozatot szedett.
Gyógyszer természetesen sehol nem volt. Aki megbetegedett, az halálra volt ítélve.
A zsúfoltság kedvezett a járványok terjedésének. Mindennap összeszedték a halottakat, és kitették őket a ház elé az úttestre. Mindennap jött a halottszállító kocsi. Emberek húzták, emberek tolták és szedték össze a testeket az utcáról."
A száraz kenyér is luxus volt
"A gettó halottait a Klauzál téren gyűjtötték össze, ahol valóságos hegyeket alkotott a csonttá fagyott testtömeg. De nem csak gazemberek voltak, voltak hősök is, akik saját életük kockáztatásával próbáltak segíteni a gettóba zsúfoltakon, ismerősökön, rokonokon, barátokon. (…) Az élelem az életet jelentette.
A maroknyi főtt krumplihéj fejedelmi ebédnek számított.
A sózott, száraz kenyérhéj pedig maga volt a mennyei élvezet. Hogy honnan akadt néha az a kenyérszerű valami, sosem tudtam. Csak arra emlékszem, hogy mindig papír fölött kellett enni, hogy egyetlen morzsa se vesszen kárba.”
Ha besötétedett, tilos volt kilépni az otthonokból: az utcán plakátok hirdették, hogy aki ezt megszegi, és rajtakapják, az „felkoncoltatik”. Kardos egy nagybátyja, aki keresztény asztalosként vett el zsidó lányt, titokban megüzente a fiú édesanyjának, mikor visz számukra élelmet a gettó Síp utcai falához: a férfi a folyamatosan bombázott Budapest területén saját életét is kockáztatva tette meg ezt.
Egy-egy lakásba nem csak egy család költözött be: annyira sokan kerültek be, hogy feküdni is csak a padlóra tudtak a bútorozatlan helyiségekben. (4513 lakásba 40 ezren zsúfolódtak be eredetileg, de számuk hamar 70-80 ezerre nőtt – tiltakozás mellett védett gyermekotthonokból is a gettóba hurcoltak, sőt, szökött munkaszolgálatosok is érkeztek ide. Már az eredeti kalkulációk is lakásonként 14 emberrel számoltak, de ennél jóval többen érkeztek.)
Folyó víz híján a vécéket nem használhatták, latrinát alakítottak ki a pince egy részén ott végezhették el dolgukat, aminek következtében ott bűz terjengett, és járványok is elszabadultak.
A vérhas vagy a tífusz is áldozatokat szedett, gyógyszer a betegségek kezelésére nem volt, tömegek haltak bele ezekbe a fertőzésekbe. Ilyen körülmények közt eltemetni sem tudták a holtakat, a testeket a Klauzál téren gyűjtötték: itt ma park és játszótér található. Az éhezés is mindennapos volt: bár a Vöröskereszt is segédkezett az ellátásban, csak napi 700-800 kalóriányi élelmiszert kapott egy fő, kenyérből 15 deka jutott egy embernek. Istentiszteleteket a háborús körülmények ellenére is tartottak, és volt rendőri felügyelet is, bár ennek ellenére emberölések is történtek januárban.
Szovjet tank dübörgött be a gettóba
A gettó felszabadításának napja Kutas Péter számára tragédiát is rejtett. Édesanyja felment lakásukba a pincében található óvóhelyről, ám az épületet bombatalálat érte, az asszony pedig meghalt – fia a holttestét sem láthatta, így teljesen árvává vált, apja Ausztriában, jeltelen sírban nyugszik.
„Később kiszöktem a pincéből. Tudtam, hogy a halottakat a ház elé teszik ki. Reméltem, talán még egyszer láthatom Anyámat, de akkor már nem volt ott. Az utca üres volt. Csak a vérrel vörösre festett hó meredt rám a borzalom néma tanújaként. Nem tudom, meddig állhattam ott. Aztán egyszer csak a már megszokott fegyverzajt megtörve, valami irtózatos recsegés, ropogás hallatszott.
Hátranéztem: a gettó fala kinyílt és egy hatalmas acél szörnyeteg, egy szovjet tank robbant be a Síp utcába és robogott tovább a Wesselényi utca felé. 1945. január 18-át írtunk.
Felszabadultunk!” – írta Kutas. A felszabadított pesti gettóból 68 ezren jutottak ki élve, összesen 3000 temetetlen holttestet kellett ekkor örök nyugalomra helyezni a Dohány utcai zsinagóga környékén.
Józsefvárosban szinte lázadás tört ki 1944-ben: ennek történetéről is írtunk.
